Terápiás labdarúgás

Rúzsa Rebeka

Kapusnak lenni a legszabadabb. Mert te döntöd el, hogyan véded meg a ketreced, ami a börtönöd is egyben. Egyenesen, szemtől szemben állsz a labdával. Nem a játékossal. Nem is a közönséggel. Csak a labdával.

De Ernesztó nemcsak a focilabdával, hanem saját démonjaival is szembenéz, amikor feltárja előttünk felnövéstörténete legmeghatározóbb pillanatait. Hogy mit jelent számára a futball; hogyan került a színészi pályára; hogyan veszítette el nagyapját, amikor még ötéves sem volt; és hogyan esett el élete szerepétől egy keresztszalag-szakadás miatt. A színpadra lépés előtt kivetkőzik kényelmes, szürke melegítőjéből - melynek alsó részét nekem nyújtja —, és mi meglátjuk a lábán éktelenkedő, fekete rögzítőt. A térben már ott vár rá a gondosan elhelyezett edzőcipő, térdnadrág és póló. Annak az elvárásnak a szimbólumai, amely születése - az 1994-es vb-elődöntő Olaszország–Bulgária meccse – óta végigkíséri életét. Szülőfalujában, Érsemjénben ugyanis a foci mindennek a közepe; egy háló, ami összetartja a közösséget. Ernesztónak azonban nemcsak a pályán, hanem a színpadon is bizonyítania kell. De a hirtelen sérülés kihúzza a lába alól a talajt: a szerepnek annyi, és innentől labdába se rúghat. Mankó nélkül marad. Majdnem kirúgják az egyetemről, a pénzét szinte teljesen elissza. De aztán jön egy diáktárs, és azt mondja: „Írd le!” Így kezdődött minden. Aztán egy meccs után váratlan WhatsApp-üzenet: „Meg akarod csinálni ezt a dolgot?”

Végül Lajter Márkó Ernesztónak és csapatának (köztük a szövegírónak, Purosz Leonidasznak) hála megszületik a Szakadás című egyszemélyes, önéletrajzi performansz, amely nem csupán „terápia” a színész számára, hanem egy rendkívül őszinte és hű ábrázolása is egyben a művészi és emberi identitásválságnak. Annak a testi és lelki sérülésnek, amely örökre megbénít (vagy legalábbis úgy tűnik). De Ernesztó nem adja fel: ha padlót is fog a szilaj vetődések közepette, továbbra is igyekszik megtalálni a játék örömét. Rengeteg démon jön. De el kell hagyni őket, menni kell tovább. Nem szépíteni, nem tagadni, hanem beleállni. 

A jelenetek folytatásához azonban ránk, nézőkre is szükség van. A közönség egy másodpercig hezitál, aztán lelkesen tódul fel a színpadra, hogy közös asztalhoz üljön Ernesztó születésnapja alkalmából (mint családtag), latinul szavaljon Petrarcát, majd Zorbát járjon a székek körül (vagy vigyázzon a színész nadrágjára, mint én). Majd jóízűen falatozik a szalonnás-zöldséges kamrából, esetleg bekeni magát hűsítő krémmel, ami enyhíti a térd- és más ízületi fájdalmakat. Csak vigyázzon, hogy a szemébe ne kenje, ha el találna pityeredni egy megható pillanatnál!

Szakadás // Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Fotó: Beliczay László