Történt egyszer Temesváron
Az előadás apropója az Újvidéki Színház ötvenedik évfordulója, a végeredmény pedig egy népszínházi köntösbe bújtatott színház- és társadalomkritikai urbánista produkció. Nevet az előítéleteihez ragaszkodó nézőn és kifigurázza a népszínházat, mindezt úgy, hogy Urbán a saját művészszínházával szemben is kritikát fogalmaz meg. Immorális kérdéseket feszeget, valós, a színházban nap mint nap megjelenő problémákról, mindezt szépítő-szűrő nélkül: a színházi alkalmazottak minimális fizetéséről, színészek közti hierarchiáról, politikáról, publikomról. Ezeket a problémaköröket a horizontra helyezi és szélsőséges mintákat vesz alapul. Noha ezek mind aktuális témák, Urbán András már foglalkozott minddel.
A szakmai beszélgetésen kiderült, hogy Urbán házi feladatot adott a színészeinek, aminek kérdése az volt, hogy miért utálják a kortárs színházat. Erre többek között az a válasz érkezett, hogy mert unalmas, semmitmondó, érthetetlen, tehát nem a kőszínházi konvenciókat veszi alapul. A rendező szánt szándékkal ellen ement ezeknek az állításoknak, s ezzel önmagának is, hiszen most nem egy szimbólumokkal teletűzdelt előadást láttunk, hanem könnyed dalbetétekkel díszített egyszerű történetet, ami könnyen befogadhatóvá tette azt. Egy szórakoztató előadás ez, aminek célja nem a klasszikus értelemben vett szórakoztatás, hanem kinevetni az Urbán szerint idejétmúlt műfajokat: operettet, musicalt, sanzont, népdalt, politikát és a társadalmi konvenciókat. Felidézi az elmúlt ötven év előadásait, s egy nagy össznépi mulatság keretei közé szorítja azt, ahol a társulat összes színésze együtt morfondírozik az életet körülölelő színházról. Ha lecsupaszítjuk az előadást, megszabadulunk a party-függönyöktől, giccsgirlandoktól, egyértelművé válik azonban, hogy Urbán András gálája egy folytonos önismétlés, ami a fentebb említett kiforrotságból adódóan elfogadható és érthető, hiszen pályája során kivívta magának a szakma és a publikum tiszteletét egyaránt. Reménykedtem abban, hogy Urbán meglep és újra bele tudok szeretni az ő világába, csak arról mindig megfeledkezem, hogy a kiforrott stílus és a jól bevált témák ritkán hordoznak magukban új mondanivalót.
Barna Léna
Fotó: Cornel Putan