Toast to 1978 – Fesztblog, I. nap

!Spoiler alert!

Ünnep. Ünnepeljen együtt performer és néző. Legyen egy óránk közösen, amikor a performer a nézővel együtt mond toast-ot a művészetre, a színházra, a XV. TESZT fesztiválra, a szabadúszókra, azokra „a táncosokra, akik saját mazochista élvezetükre csavarják ki a végtagjaikat. Nagyra értékelünk mindent, amin azok a fájó csontok keresztülmentek!" A TESZT fesztivál kezdőelőadásának több köszöntője is reflektált arra, amit közben a performer csinált vagy amit a néző érezhetett. A stúdióterem ajtajánál Anita Wach fogadott, egy pohár borral a kezében. Minden néző kapott egy pohár bort (és bármikor kérhettünk újratöltést), majd a terembe lépve elénk tárult Anita akadálypályája: műanyagpohárba töltött színes vizek és műanyagtányéron sütik: minyon, epres süti stb.

Fotó: Beliczay László

A folyadékok és desszertek makulátlan konstrukciójának összemaszatolása jelezte az előadás előrehaladtát is: minél több üres pohár, szétnyomott süti, kiömlött színes folyadék, annál közelebb értünk a századik köszöntőhöz. Minden néző kapott egy cetlit, amire három nyelven ugyanazt a köszöntőt írták: ahányszor Anita bemondott egy számot, annyiszor szólalt meg egy új hang a nézők közül, annyiszor lehettünk szemtanúi Anita mini-performanszainak (pl. magassarkúban egyensúlyozott a sütik és folyadékok rendszerében kialakult szűk folyosókon). És ahányszor megszólalt egy új hang a nézők közül, annyiszor ivott mindenki az elején kioszttott pohár borból. Közös ivászat. Az előadás szándéka, az én értelmezésemben a néző-előadó együttlét ünneplése volt, hogy felidézzük azt az ünnephangulatot, ami sokak számára a színházat jelenti, és ami hanyatlóban van (legalábbis ezt mondják sokan).

Néztem Anitát, vizslattam a nézőket, együtt nevettünk a zavarbajövéseken, de valahogy mégis hiányérzetem volt az előadás közben. Bár Anita egyre inkább emelte a tétet (a végén eljutott a teljes meztelenségig), mégsem éreztem, hogy berántott volna az akadálypályán zajló játék, és nem a performer miatt. Az előadás után nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy minek tudható be az, hogy egyértelműen hatást akart elérni, bennem mégsem érte el. Első gondolatom az volt, hogy ez az én ingerküszöböm miatt van, de aztán arra jutottam, hogy az előadás szerkezete nem engedte ezt meg: Anita mini performanszait mindig megakasztotta egy-egy nézői hang vagy Anita szándékoltan civil jelenléte, így mindig kizökkentem azokból az apró élményekből, amiket okozott, nem alakult ki bennem egy egyre inkább épülő feszültség.

Fotó: Cornel Putan

A folyamatos kizökkentés és a színész-civil játékával dolgozott Janežič 1978 című előadása is. Az első világháborúról és a kommunizmusról szóló személyes, retrospektív történeteket illusztratív cselekvések sorozatával keltették életre. Végig illusztrált az előadás, de közben nem vált didaktikussá, mert folyamatosan meglepett azzal, ahogyan a történetmesélés és illusztrálás technikáit váltogatta: vagy elmesélnek egy történést, a színész azt megcsinálja, vagy megcsinálja a színész a mozdulatot, és utána narrál, vagy hogy elmond valami a sztori szempontjából fontos mozzanatot, és direkt nem illusztrálja, hogy a néző képzelhesse el, és az előbb felsorol mechanizmusok további variációi. Sokszor kaptam azon magam, hogy miközben figyelem, amit mondanak, azt próbálom kitalálni, hogy most például az egyik karakter miért feszíti be az izmait, és játszik testépítőset az egyik sarokban. Ezekre a kérdéseimre pár percen belül mindig választ kaptam. A történések ugyanis organikusan folytak egymásba, a lebegés illúzióját keltve bennem. És ez a lebegés kellett ahhoz, hogy gond nélkül ugorjon a sztori a jelenből 1916-ra, majd 1978-ra, és akár vissza is úgy, hogy ne váljon töredezetté az előadás. Nem csak az előadás történetmesélési technikája, hanem a három helyszínváltás is hozzájárult a koncentrált figyelem fenntartásához. Na meg a sokáig késleltetett információk a feszültség fenntartásához. Valószínűleg pont ezért vált számomra egy kicsit vontatottabbá a harmadik felvonás, ahol leigazolták azt a konvenciót, hogy a színészek az egész előadás alatt a saját nevüket használják, egyértelműen parókát viselnek, hogy füstgépekkel járkálnak, hogy saját maguk hoznak-visznek díszletelemeket. Kiderült, hogy az egész előadás Zsolt, akit az első két felvonásban csak hangfelvételről hallottunk, rendezése, forgatókönyve. Ezen keret behozása számomra lerángatta az előadást a földre, megszűnt a lebegő állapot.

Fotó: Cornel Putan

Ennek ellenére, az 1987 egy nagyon meghatározó színházi élmény volt, azt éreztem, hogy bár nem vagyok színész, nagyon szívesen játszottam volna benne. És bár a történelem pár fekete foltjáról mesélt, és én csak a nagyszüleim szemüvegén keresztül ismerem ezeket az emlékeket, történeteket, mégis nosztalgiát éreztem, hogy „Aha, ez ismerős!”. A szakmai beszélgetésen kiderült, hogy Tomi Janežič (a rendező) a színészek történetei alapján építette fel az előadást, és jól esett megtapasztalni azt, hogy engem is bevon ebbe a játékba, hogy erdélyi állampolgárként ezek a történetek nekem is ismerősek. Nem úgy, ahogy a Száz köszöntőben, de nézőként mégis aktív résztvevőjévé váltam az előadásnak.

Marton Orsolya