Nem kívánt vastaps

Hét fekete férfi összhangban táncol, dobbant, karjaikkal az öt elemet jelenítik meg. Heves és pontos mozgásukban valami ősi erő lakozik, egyszerre emberi és mégsem evilági. Minden izzadságcseppjük olyannyira természetes, mint a víz. Az ősi ösztönök és a kulturális hagyományuk találkozása ez. Hét fekete férfi, akik teljes életerejükkel mozognak a színpadon, precíz, ám megterhelő mozdulatokkal. A hét a teljességet jelenti, hiszen hét nap alatt lett megteremtve a Föld. A világegyetem kialakulása és tökéletlenségének keveréke az afrikai kultúrkörrel. Mindezt táncban. A hét ember egy testként szimbolizálja az univerzumot. Táncuk dramaturgiája a lét történetét meséli el, vegyítve a teremtéstörténetet a kozmosz pontos, ciklikus mozgásával.

Josef Nadj hosszú idő óta először vesz részt saját produkciójában. Darabos, de feszes mozgásában, hosszú fehér parókájában, és zöld levelekből készült maszkjában egy sámánra emlékeztet, aki a szellemi vezetője a többi táncosnak. Ő indítja be a teremtés folyamatát, istenszerűsége végigkíséri az egész előadást. Minden egyes belépésénél a táncmozdulatok jellege változik, más és teljesen új elemek jelennek meg. A mozgást gyakran a természetet utánzó hangok kísérik, amelyek átmennek állathangokká, majd a legvégén emberivé. A teljes össszhang is fokozatosan megbomlik, egyéniségek jelennek meg különböző attribútumokkal. Az emberi léttel együtt jár a konfliktus és a viszály, ami a produkcióban erőteljes és heves mozdulatokkal lett nyílvánvalóvá téve. A hét ember ennek következtében vesz teljes mértékben tudomást az istenszerű lényről, és csak a végén emelik fel a magasba mint irányítójukat. A kozmosz körkörös és ismétlődő ciklusát egy gyönyörű mozdulattal fejezi ki Josef Nadj: a szájában egy zsinórral erősített tárgyat pörget körkörösen a feje felett. A közönség persze őrjöngve tapsol. A látottakat még meg nem emésztve érkeznek vissza az alkotók a színpadra, öltönyben és fehér embert illusztráló maszkokban. Mozgásuk itt már egyszerű és gunyoros. Ez az előadás kulcspillanata, amin az emberek fennhangon nevetnek. A végső kérdés már csak az, valóban nevetni való-e ez a fajta reflektálás a „toleráns” társadalmunkra nézve? A válasz a meg nem történt meghajlásban rejlik.

Brok Berni

Fotó: Cornel Putan