Fesztblog, mínusz egyedik nap

Így utazik Marosvásárhely

Kétezerhuszonnégymájustizennyolc, szombat: a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói elballagtak. Ami azt jelenti, hogy nagyon sok ember tömörült be az egyetemisták lelőhelyére, a Tranzit hátsó udvarába, hogy megünnepelje az elmúlt évek fáradhatatlan munkáját. Vagyis igazából azt, hogy a ballagás után kezdődhet a várva várt vizsgaszesszió. Karból karba dőltek a diáktársak, ölelést kölcsönözve egymásnak. Sör sört követve, egyre hosszabbra nyúlt az este, mámortól ittas egyetemisták próbálták megtalálni a hazafelé vezető utat, reménykedve abban, hogy másnap nem kell korán kelni. Nos, a másnap hamar eljött, mi pedig fáradtan, de annál lelkesebben indultunk a buszra, aminek végállomásán egy fesztivál várt minket. Színházi fesztivál! A tizenötödik TESZT fesztivál. Jajgatások és fejfájások közepette felszálltuk a buszra, és úgy tekintettünk erre az utazásra, mint a ballagás afterparty-jára. Mosollyal az arcunkon, két literes vizekkel s némi alvással, végül megérkeztünk Temesvárra. Ma már kétezerhuszonnégymájustizenkilencet írunk, vagyis amikor ezt gépelem, már huszadika van, és töretlen jókedvvel vágunk neki idén is a blog írásának.

Jó újra látni, Temesvár! Jó újra veled lenni, TESZT!

Barna Léna

Ez most egy TESZT?

Mínusz egyedik nap. Én már nem fértem be az osztálytársaimhoz a kocsiba, ezért vonatozok. Talán létezik is erre egy szakmailag korrekt szó: szívás. Éjjel fél egykor felülni Kolozsváron egy vonatra, két vékony szendviccsel, egy pakk dohánnyal, egy üveg otthon lefőzött kotyogós kávéval és egy dobozos sörrel: na ez igen, ez a szívás legszebb része.

Mikor hajnalban, a nemlétező hegyek messzeségében ránézek az órára, 7 óra 25 perc. Megszisszentem az otthonról gondosan felpakolt dobozos Kozelt, közben Camus-t olvasok, és arra a csövesre gondolok, aki próbált beszélgetni velem ma éjjel az állomáson. Valami olyasmiről volt szó, hogy valójában milyen gonoszak vagyunk mi emberek, és ő többé senkinek nem fog segíteni, mert csalódott. Közben a Titanic főcímdala szólt a hangszóróból, a vonat meg már tíz perce késett. Hozzászoktunk. Ehhez is. Valahol ez mennyire egy színházi pillanat, és valahol meg egyáltalán nem. Köszi anya, ezért a gondolatért megérte megszülnöd.

Életemben először járok a TESZT-en, és majdnem Temesváron is: kevésszer tévedtem erre, s akkor sem direkt. És félek. Izgatott vagyok, mert nem tudom mire számítsak, de valamire mindenképp szeretnék. Másodéves egyetemistaként már illene. Mármint számítani. De én csak kíváncsi vagyok, és írok, és tömöm a szendvicset, mert kétségbeesésemben nincsen más választásom.

Zötyög ez a szájbatekert vonat, minden gondolatomat ötféleképp szakítja félbe, már azt sem tudom, miért nincsenek elvárásaim a TESZT-el szemben. Inkább talán magammal szemben vannak, mert én nem az a blogger természetű székely bicska lyány vagyok, de ez ilyen, hoztak. Hozott a CFR.                

Köszi.

Gergely Ágnes

BP–T

Megyünk a TESZT-re. Néhány hete tudjuk, várjuk. Megnézzük, hogy is van Budapest–Temesvár és egy kicsit jobban érezzük: megyünk a TESZT-re. Leginkább számokat látunk: hány előadás, hány ország, hány nap, hány kilóméter, hány óra. Nézünk vonatot, vesszük a jegyet – egy kicsit jobban megyünk a TESZT-re. Vasárnap van, felszállunk a vonatra, (szándékosan) rossz kocsiba ülünk. Másik vagonba zavarnak. Az éjszaka alvással töltött óráink száma: 3+1. Át a határon, napszemüveg le – a bizonyíték, hogy a személyinken mi vagyunk. Rengeteget alszunk. A hét óra letelik, Timișoara – látjuk. Leszállunk, átvágunk a parkon, megyünk, megyünk. A szállást keressük, megtaláljuk, belakjuk. Lenyomjuk a kilincset, zárva találjuk, pánikolunk, megoldjuk, kinyitjuk. Megyünk a színházba. A TESZT-en vagyunk.

Divéki Marcell

Fotó: Cornel Putan