Milyen a kortárs színház? – Szar.

Ma sem csalódtunk. Urbánban nem lehet. A harmadik TESZT-napon délután 6-kor bevezetnek minket a nagyterembe. A díszlet nem volt túl bizalomgerjesztő. Giccsfaktor felcsavarva a máximumrá... 

Esküvő feeling-et ad a zenekar a színpadon, meg a sok részeg arc egy térben. Az elején a karakterek belső hangját hallhatjuk: bemutatkoznak egy páran, elmondják, hogy kábé mennyit ittak, és elkezdik savazni egymást. Kiderül, hogy mindenki ismeri a másik gondolatát. Vagy azért, mert hallják azt, vagy, mert ennyire közel állnak egymáshoz. 

5 perccel az előadás kezdete után összedől az esküvő illúziója (is) a fejemben, és kiderül: próbán vagyunk. Vagy ha nem is épp próbán, de mindenképp egy színházi térben. Egy rossz színházi közegben. Hogy miért rossz? A látszólag vezető színészek kellemetlenül érzik magukat a kortárs környezetben, színpadi nyelvben. – Ami egyébként szerintem egy komoly probléma a mai színházi működésben. Gondolok itt az alkalmazkodás hiányára, a megértés akarásának a hiányára, és egyéb hiányérzetekre. – Ezek teljesen releváns problémák, amiket voltaképp akár komolyan is vehetnénk. Urbán viszont inkább  úgy dönt, hogy a humorhoz nyúl, hogy a nézők elé tárja a probléma nagyságát, ami így sem veszít a súlyából. (Csak néha az értelméből.) Úgy gondolom, hogy a humornak az erejét nem menekülésként választja, hanem inkább tehetetlenségből. Mert nincsen más lehetőségünk, amikor már a felháborodáson túllépve minden jelentés nélkülivé válik.

Ez az előadás alapjáraton nem minden réteget szólít meg. A „mezei néző” mint kívülálló csöppen bele ebbe a belterjes körbe. Nincs ahonnan ismerje a színházi világ problémáit, a színház politikai természetének a brutalitását, amin az érintettek közül már senki nem tud dühöngeni, vagy szomorkodni. 

A szakmai beszélgetésen kiderült, hogy az előadásban megjelenő zenék a már korábban repertoáron lévő előadásokból voltak átvéve, többek között pl. a Hair, a Csárdáskirálynő, vagy a Szomorú vasárnap. Minden zene visszautal valamire, ok-okozati viszony jön létre a prózai illetve a „trash musical" műfaja között – ha nevezhetem így. 

A szöveget Urbán András, Lénárd Róbert és Oláh Tamás írták. Következetesen fel van építve: van eleje, közepe és egy őrült vége. Dramaturgiailag ki volt dolgozva, viszont a végére úgy éreztem, hogy elszaladt az alkotókkal kicsit a ló – de értem én, mindig fokozni kell a hangulatot. 

Gergely Ágnes

Fotó: Cornel Putan