Az intuíció gyermekei
Temesvár, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, 2024. május 22. 18:58 perc.
A berlini staubkinder (cie. toula limnaios) előadásra a nézők a nagyterem előtt várakoznak. Ördög meglátja Angyalt, a tömegen keresztül átfurakodik hozzá.
ÖRDÖG: Miújság, cimbora?
ANGYAL: Te? Itt? Téged is meghívtak a TESZT fesztiválra?
ÖRDÖG: Naná, miket nem gondolsz? Az előadás rólam fog szólni.
ANGYAL: Már megint el vagy szállva?
ÖRDÖG: Én? Soha. Csak a jegyemet nem tudom hova raktam. Tiéd megvan?
ANGYAL: Ez tényleg kérdés?
ÖRDÖG: Stréber.
ANGYAL: Németül tudsz?
ÖRDÖG: Stréber.
ÖRDÖG: Kicsit, de töröm. A volt csajom Bécsben élt.
ANGYAL: Melyik? A török?
ÖRDÖG: Neeem, az a budapesti. Ő indiai.
ANGYAL: El vagy te kényeztetve, én mondom.
ÖRDÖG: Hát én ezt jól tudom.
JEGYSZEDŐ: Jó estét kívánok! Bună seara! Good evening!
ANGYAL: Jó estét!
ÖRDÖG: Há’, észre sem vett. Nem kell nekem jegy. Sztár vagyok.
ANGYAL: Tudod, hogy nem rólad fog szólni az előadás…
ÖRDÖG: Ki másról?
ANGYAL: Oh égiek! A nőid hogy bírják melletted! Most már igazán maradj csendben.
Elkezdődik az előadás.
ÖRDÖG: Oooohhhh barátom, csak jutott neked is egy incili-fincili kis szerep. Bevonulhatsz az elején, hogy aztán átvegyem a helyed. Milyen szép szárnyakat készítettek neked!
ANGYAL: Maradj már csendben!
ÖRDÖG: Te! Egyáltalán mikor fog megszólalni valaki?
ANGYAL: Istenem, de neveletlen egy fráter ez az alak!
ÖRDÖG: Én azt hittem, az a normális, hogy beszélnek is a színpadon.
ANGYAL: Nem hiszem el, hogy nem tudod már befogni, mint minden más normális egyed a nézőtéren.
ÖRDÖG: Ja, amúgy miért is kérdezted, hogy tudok-e németül?
ANGYAL: Csak. szünet Csak kíváncsi voltam, mennyire olvastad a színlapot előzetesen.
ÖRDÖG: Semennyire. Amúgy is védem a környezetet és nem gyűjtök papírszemetet.
ANGYAL: Akkor ez mi a kezedben?
ÖRDÖG: A telefonom? Instázok, tiktokozok, kicsit unom.
ANGYAL: Ah! Menny és pokol! Teljesen kikészítesz! Inkább menny’…haza, kérlek!
Angyal kérésére az Ördögöt kihúzzuk.
ANGYAL: Na, jegyem is van, az Ördögöt kitettem, végre élvezhetem.
Csend. Nézi az előadást.
ANGYAL: Egy angyal. Én lennék? Különös érzések ezek, nincs sok közöm ehhez. Jaj, hát nem széttépik szegényemet!?
A mellette ülő Néző egy zsebkendőt nyújt át.
NÉZŐ: Ne sírj!
ANGYAL: Dehát, mi ez a brutalitás?
NÉZŐ: Metafora.
ANGYAL: Metaforma?
NÉZŐ: Nem, nem. Tudod valami, amit átvitt értelemben használunk.
ANGYAL: Akkor ő ott nem is angyal?
NÉZŐ: Nem tudom pontosan. Ez szubjektív. Nekem benne van a harc, mintha a lelkem darabjai küzdenének előttem.
ANGYAL: Áh, tehát ez a szubjektivitás!
NÉZŐ: Igen, én egy vagyok a tömegből. Egy dolgot nézünk, mégis mást látunk.
ANGYAL: Én még nem voltam ilyen előadáson. Köszönöm, elveszve lennék nélküled.
NÉZŐ: Ne gondold! Én azért járok színházba, hogy az elveszettség érzetemet csökkentsem.
ANGYAL: Ó. Ők akkor, miattad használják testük súlyát ekkora szenvedéllyel?
NÉZŐ: Meg könnyedséggel. Ez iszonyú nagy munka ám egy embernek. A test önmagában nagyon kényelmetlen.
Az Angyal helyezkedik, hogy jobban lásson.
NÉZŐ: Hallgasd Gustav Mahler zenéjét!
ANGYAL: Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek.
NÉZŐ: Nálatok milyen egy gyerek?
ANGYAL: Tiszta, kíváncsi, meg egy kicsit szertelen.
LILI: Ezt tényleg most kell megbeszélni?
NÉZŐ: Én csak segíteni próbáltam.
LILI: Akkor engedje, hogy legyen gyerek!
NÉZŐ: Akkor élvezzük a staubkinder-eket.
ANGYAL: Hát, igen. szünet Mondjuk, ezek a székek nem éppen angyaloknak lettek tervezve.
Az angyal mosolyog, Lili és Néző bólogat, majd az Angyal kibontja szárnyait és felrepül.
Radó Lilien
Fotó: Beliczay László