A százegyedik te magad légy!

Száz köszöntő. Az első előadás. Valójában performansz. Őszintén, valahogy elment a fülem mellett a tény, hogy egy performansz része leszek, és nem egy megszokott színházi előadáson dőlök hátra kényelmesen a bársonyvörös székbe.

Nehéz megkezdeni egy fesztivált, sokszor az első előadás dönti el a kezdő hangulatot. Amikor beléptünk a térbe, egy vonzó, idősebb hölgy és két pincér fogadott minket. Rögtön a kezünkbe nyomtak egy pohár vörösbort. Talán egy érettebb Pinot Noir, vagy egy fiatalabb Cabernet Franc, testes volt, de érezhető volt a kék szőlő karaktere, s annak valamilyen szinten a könnyedsége. Nem tudtam dönteni, de megnyugtattam magam, hogy ezúttal nem borkóstolón vagyok, bár az is lehetne. Az volt a szabály, hogy ha elfogy a borod, felemeled a poharad, és már jönnek is a dolgos kezű pincérek újratölteni. A boron kívül adtak cetliket, rajta három nyelven köszöntők. Összesen 93-at. Bele sem mertem gondolni, hogy ezt én most miért kaptam. Aztán vártam. Vártam, hogy kimondják azt, amitől a legjobban félek egy idegen közegben: beszélnem kell. Feljegyeztem magamnak azt, hogy interaktív. Rá két percre pedig azt, hogy túl interaktív. De semmi baj. Túllendültem. Igazából ez beletartozik egy jó performansz kereteibe, ettől élt igazán ez az előadás.

A művésznő, Anita Wach, bohóc arcfestéssel és attitűddel várt minket a színen. A bohóclét mindhárom formáját láthattuk a színpadon egy óra alatt: a Buster Keaton-féle szárazbohócot, a Chaplin-féle szomorú bohócot, és a tréfás, vidám bohócot. Egy idő után, mikor már javában mentek a köszöntők – én meg már a harmadik újratöltésnél jártam, és úgy nézett ki, hogy többet már nem is akarnak adni, hiába emelgetem a poharam –, észrevettem, hogy rettenetesen meleg van. Itt Anita már félig-meddig meztelen volt. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán az a célja ezzel az irdatlan meleggel, hogy mi is vele együtt levetkőzzünk az előadás végére. Konkrétan és átvitt értelemben is. Sajnos, a performert leszámítva senki nem meztelenedett le. Konkrétan és átvitt értelemben sem. Azzal, hogy nekem megfordult a fejemben ez az ötlet, mégis nyert a performansz.

Ahogy haladtunk előre a köszöntőkkel, a gyengéd és egósimogató szál dramaturgiailag szépen kidolgozva csapott át brutalitásba, ahol már saját és egymás verejtékét ivó művészeket köszöntöttünk. Ez szépen lett párhuzamba vonva a performer viszonyával önmagához, a térhez és a közönséghez képest. Kicsit olyan volt, mintha mi lettünk volna a bábmesterek a szövegeinkkel, ő pedig a marionett. Az előadás végére már elszakadtak a zsinórok, olyan hevesen rángattuk azokat. A marionett életre kelt, és ki tudja, ki meri tudni, hogy mi ennek a következménye?

Gergely Ágnes

Fotó: Beliczay László