Hodászi Ádám és Hajnal Márton – 7 óra 7
(2015.)
Az ürességben könnyű eltévedni. Nincsenek viszonyítási pontok, nincs ismerős fák, amiket egyszer már megöleltünk. A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó harmadik napjának előadásait az ürességre adott válaszként is nézhettük, a negyediken a rendezvény dübörgött tovább, miközben a reprezentáció felé is billent egyet.
A korábbi napok szellemi kalandja a semmi, az üresség környékén ért véget. Akár a Manipulációk bizalom és játékszabály keresése, akár a Bűn és bűnhődés sötét űrbe vetett lelkiismeret boncolgatása, akár az Ernellék Farkaséknál összefércelt, a közös rosszindulat által egybetartott családjai mind az ürességgel való szembenézés, a semmire adott létreakciók felől voltak értelmezhetőek.
A sebesség, az ösztönök zsigeri erejét teszi átélhetővé Az őrült lokomotív című előadást. Mozdonyvezető és fűtő ördögi sebességre fűtik a mozdonyt, amin ülnek, hogy halálba hajszolják magukat. Két zongora előtt ülnek, az előadás szinte kétharmadában játszanak is rajta, pörögnek az akkordok, a beatek. Az egész vonatozás egy hatalmas zenei trip. Kábítószer a sebesség, a zsigeri vágyak. Jönnek nők is, énekelnek, a fiatal szikrázik, teste minden porcikája izzik, mint a szén, száguld az agya, mint a férfiaké és mint maga a lokomotív. A zene csak szól, jönnek a beatek, jönnek az újabb tétek, és mi megyünk velük, mert ez elröpít a semmi elől, bele a semmi közepébe, a csodás halálba. Az állomáson túl ott az ötvenes expressz, frontálisan csapódni bele, közben jazz és rock and roll, és az öreg is, a fiatal is keményen üti a billentyűket. Emberek másznak át a mozdonyra, mit keresnek ezek itt, néhány kiló hús – grófnő fekete alsóneműben, és barázdált arcok, mindenki retteg, a nagy hármas mindenkit ural, irány a halál, és szóljon a zene, dübörögjenek a kerekek.
Persze nincs csodás vég, az élet megy tovább, mi jövünk le a cuccról, és szörnyű tüneteink vannak. Betüremkedik a valóság a csodás száguldás helyére, itt van a korábbi napokban megtalált üresség. Eszünkbe juthat Marinetti Futurista kiáltványának eleje: „A veszély szeretetét, az erőre és merészségre való törekvést akarjuk megénekelni. A bátorság, a vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk lényeges elemei.” Meg hogy Janez Škof és Aljaž Jovanović alakításában mennyi erő és mekkora ív volt. Az utóbbiról eszünkbe juthat a fiatal Bodó Viktor vagy Schmied Zoltán.
Nincs sok idő gondolkodni, mert kezdődik A fára épített ház, a színház egy magasan fekvő, festőműhelyszerű termében. Egy helyi alternatív csapat előadása, mely a költészetet állítja szembe a világ gonoszságával, rosszindulatával, kiüresedettségével. A költő és a parasztlány két órán keresztül újabb és újabb kellemetlen helyzetbe kerül. Nagy energiát mozgósítanak a fiatal alkotók, hogy artikulálják: nem érzik jól magukat a világban. Sajnos a kétdimenziós karakterek és a sok repetíció elviszi a fókuszt a problémáról. Az előadásról kijőve csúsznak a vodkák rendesen, hogy valami tűz támadjon, ha már a költő versei nem értek célba.
Hazafelé sétálva a járt úton megyek, mert délután eltévedtem, mikor új utat kerestem. Olyanokra gondoltam közben, hogy az üresség lehetőség is, lépéshelyzet, ahol lehet változtatni. Az ürességnek nyugalma van, békéje. Új tudásokra lehet szert tenni, ha megvan a belső csend. Sajnos egyre idegesebb lettem, mert nem tudom merre jártam, de az látszott, hogy Temesvár külvárosaiban is sok a romos épület, a szemét, a betört ablakok. Feladat mindenhol van, az is egy tanulság.
Mindeközben az üresség egy érzékibb formában is megjelent számunkra: a TESZT első napjaiban más rendezvényeket is tartottak szerte a városban, a tereket árusok töltötték meg, virágokból készült diadalíveken át jártunk, az egyik oldalsó utca falát petpalack kupakokból készült alkotások lepték el, és sok helyen szólt a zene. Mindennek keddre már nyoma sem maradt, az utcák felfedték eredeti, meztelen valójukat, és a felfokozott hangulat csak a színház előterében maradt meg. A fesztivál azonban továbbra is változatlan lendülettel dübörög, az előtér falait teljesen beborító papírrétegen pedig egyre gyűlnek az előadásokhoz kapcsolódó írások, rajzok, kommentek és kvíz kérdések. Ugyanakkor a kezdeti erős nyitás az előadásokban mintha egy csöppet visszaesett volna. A fára épített ház és a tegnap ötkor bemutatott Az elvesztegetett idő enciklopédiája számomra inkább a válogatás reprezentatív részéhez tartozott.
Ez utóbbi előadás létrejöttének egyik apropója egy pályázat, amelyet a montenegrói Zetski dom Királyi Színház hirdetett meg Danilo Kiš életéről és munkásságáról szóló drámák elkészítéséhez. Slobodan Šnajder győztes alkotása, Az elvesztegetett idő… egy férfiről szól, aki azzal igyekszik kijátszani a halált, hogy visszaköveteli élete tartalmatlan, elpazarolt perceit. Lidija Dedović rendezését megterhelő befogadni, az alkotás szimbólumokkal túlterheltnek és indokolatlanul fragmentáltnak hat, ami mellékvágányokra tereli a figyelmet a főhős életével egyetemben. Mindamellett a vizualitás megkapó, az üres színpadon sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb tárgyak, így például egy medvefej, hatalmas szoknyák, de talán a fémgólyalábak mozgatják meg leginkább a fantáziát az előadás utáni beszélgetések során.
Az egész világ bekaphatja, mert ha az ember életéről van szó, akkor nem válogathatja meg az eszközeit – üzeni az előadás és ez az az ív, amelyen tovább is indulhatunk a következő produkcióhoz. A helyiek Koldusoperája nem a Brecht-féle, jól ismert verzió, hanem John Gay kétszáz évvel korábbi drámájából készült, ugyanakkor ezt az összhatás tekintetében nyugodtan letagadhatná. Az elidegenedés és a kiszólások majd minden válfajával találkozunk, amelyet külön az előadás számára írt zenei betétek színesítenek. Az alkotók egyaránt ábrázolják saját anyagi nehézségeiket és a kortárs, bukaresti helyzetre direkt módon is reflektálnak, így például empirikus kutatási eredményeket olvasnak fel a román koldusmaffiáról, a börtönökről és a prostituáltakról.
Az előadás elképesztő mennyiségű iróniával és önreflexióval olvasztja magába az eltérő elemeket. A társulat magára vonatkoztatta a témát, és ehhez egy kivételesnek ható csapatmunka szolgáltatta az alapot. Egy-két jelenetben a vállalást talán nem érte utol a megvalósítás, ennek ellenére a végeredmény teljesen rendben volt.
A napot, a szokásos közönségtalálkozó után, a Forte Társulat koncertje zárta a hajnali órákban. Dés András közönsége már nem tudta visszatapsolni a művész által előjátszott ütemet, azonban ez nem vett le az előadás lendületéből. Izgalmas, tartalmas a Farkasszem az éjszakában is, fél kettő után jövünk ki róla. Egyedülálló akusztikai élmény, loopokkal, zörejekkel, pergő ritmusokkal. Szolid cigányozásból megszülető csürhecsaholással. Mindenből lehet színház, mindenből lehet zene és ritmus. Mindennel lehet szabadon játszani.
(TESZT, Temesvár, 2015. május 27.)
(2015.)
Az ürességben könnyű eltévedni. Nincsenek viszonyítási pontok, nincs ismerős fák, amiket egyszer már megöleltünk. A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó harmadik napjának előadásait az ürességre adott válaszként is nézhettük, a negyediken a rendezvény dübörgött tovább, miközben a reprezentáció felé is billent egyet.
A korábbi napok szellemi kalandja a semmi, az üresség környékén ért véget. Akár a Manipulációk bizalom és játékszabály keresése, akár a Bűn és bűnhődés sötét űrbe vetett lelkiismeret boncolgatása, akár az Ernellék Farkaséknál összefércelt, a közös rosszindulat által egybetartott családjai mind az ürességgel való szembenézés, a semmire adott létreakciók felől voltak értelmezhetőek.
A sebesség, az ösztönök zsigeri erejét teszi átélhetővé Az őrült lokomotív című előadást. Mozdonyvezető és fűtő ördögi sebességre fűtik a mozdonyt, amin ülnek, hogy halálba hajszolják magukat. Két zongora előtt ülnek, az előadás szinte kétharmadában játszanak is rajta, pörögnek az akkordok, a beatek. Az egész vonatozás egy hatalmas zenei trip. Kábítószer a sebesség, a zsigeri vágyak. Jönnek nők is, énekelnek, a fiatal szikrázik, teste minden porcikája izzik, mint a szén, száguld az agya, mint a férfiaké és mint maga a lokomotív. A zene csak szól, jönnek a beatek, jönnek az újabb tétek, és mi megyünk velük, mert ez elröpít a semmi elől, bele a semmi közepébe, a csodás halálba. Az állomáson túl ott az ötvenes expressz, frontálisan csapódni bele, közben jazz és rock and roll, és az öreg is, a fiatal is keményen üti a billentyűket. Emberek másznak át a mozdonyra, mit keresnek ezek itt, néhány kiló hús – grófnő fekete alsóneműben, és barázdált arcok, mindenki retteg, a nagy hármas mindenkit ural, irány a halál, és szóljon a zene, dübörögjenek a kerekek.
Persze nincs csodás vég, az élet megy tovább, mi jövünk le a cuccról, és szörnyű tüneteink vannak. Betüremkedik a valóság a csodás száguldás helyére, itt van a korábbi napokban megtalált üresség. Eszünkbe juthat Marinetti Futurista kiáltványának eleje: „A veszély szeretetét, az erőre és merészségre való törekvést akarjuk megénekelni. A bátorság, a vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk lényeges elemei.” Meg hogy Janez Škof és Aljaž Jovanović alakításában mennyi erő és mekkora ív volt. Az utóbbiról eszünkbe juthat a fiatal Bodó Viktor vagy Schmied Zoltán.
Nincs sok idő gondolkodni, mert kezdődik A fára épített ház, a színház egy magasan fekvő, festőműhelyszerű termében. Egy helyi alternatív csapat előadása, mely a költészetet állítja szembe a világ gonoszságával, rosszindulatával, kiüresedettségével. A költő és a parasztlány két órán keresztül újabb és újabb kellemetlen helyzetbe kerül. Nagy energiát mozgósítanak a fiatal alkotók, hogy artikulálják: nem érzik jól magukat a világban. Sajnos a kétdimenziós karakterek és a sok repetíció elviszi a fókuszt a problémáról. Az előadásról kijőve csúsznak a vodkák rendesen, hogy valami tűz támadjon, ha már a költő versei nem értek célba.
Hazafelé sétálva a járt úton megyek, mert délután eltévedtem, mikor új utat kerestem. Olyanokra gondoltam közben, hogy az üresség lehetőség is, lépéshelyzet, ahol lehet változtatni. Az ürességnek nyugalma van, békéje. Új tudásokra lehet szert tenni, ha megvan a belső csend. Sajnos egyre idegesebb lettem, mert nem tudom merre jártam, de az látszott, hogy Temesvár külvárosaiban is sok a romos épület, a szemét, a betört ablakok. Feladat mindenhol van, az is egy tanulság.
Mindeközben az üresség egy érzékibb formában is megjelent számunkra: a TESZT első napjaiban más rendezvényeket is tartottak szerte a városban, a tereket árusok töltötték meg, virágokból készült diadalíveken át jártunk, az egyik oldalsó utca falát petpalack kupakokból készült alkotások lepték el, és sok helyen szólt a zene. Mindennek keddre már nyoma sem maradt, az utcák felfedték eredeti, meztelen valójukat, és a felfokozott hangulat csak a színház előterében maradt meg. A fesztivál azonban továbbra is változatlan lendülettel dübörög, az előtér falait teljesen beborító papírrétegen pedig egyre gyűlnek az előadásokhoz kapcsolódó írások, rajzok, kommentek és kvíz kérdések. Ugyanakkor a kezdeti erős nyitás az előadásokban mintha egy csöppet visszaesett volna. A fára épített ház és a tegnap ötkor bemutatott Az elvesztegetett idő enciklopédiája számomra inkább a válogatás reprezentatív részéhez tartozott.
Ez utóbbi előadás létrejöttének egyik apropója egy pályázat, amelyet a montenegrói Zetski dom Királyi Színház hirdetett meg Danilo Kiš életéről és munkásságáról szóló drámák elkészítéséhez. Slobodan Šnajder győztes alkotása, Az elvesztegetett idő… egy férfiről szól, aki azzal igyekszik kijátszani a halált, hogy visszaköveteli élete tartalmatlan, elpazarolt perceit. Lidija Dedović rendezését megterhelő befogadni, az alkotás szimbólumokkal túlterheltnek és indokolatlanul fragmentáltnak hat, ami mellékvágányokra tereli a figyelmet a főhős életével egyetemben. Mindamellett a vizualitás megkapó, az üres színpadon sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb tárgyak, így például egy medvefej, hatalmas szoknyák, de talán a fémgólyalábak mozgatják meg leginkább a fantáziát az előadás utáni beszélgetések során.
Az egész világ bekaphatja, mert ha az ember életéről van szó, akkor nem válogathatja meg az eszközeit – üzeni az előadás és ez az az ív, amelyen tovább is indulhatunk a következő produkcióhoz. A helyiek Koldusoperája nem a Brecht-féle, jól ismert verzió, hanem John Gay kétszáz évvel korábbi drámájából készült, ugyanakkor ezt az összhatás tekintetében nyugodtan letagadhatná. Az elidegenedés és a kiszólások majd minden válfajával találkozunk, amelyet külön az előadás számára írt zenei betétek színesítenek. Az alkotók egyaránt ábrázolják saját anyagi nehézségeiket és a kortárs, bukaresti helyzetre direkt módon is reflektálnak, így például empirikus kutatási eredményeket olvasnak fel a román koldusmaffiáról, a börtönökről és a prostituáltakról.
Az előadás elképesztő mennyiségű iróniával és önreflexióval olvasztja magába az eltérő elemeket. A társulat magára vonatkoztatta a témát, és ehhez egy kivételesnek ható csapatmunka szolgáltatta az alapot. Egy-két jelenetben a vállalást talán nem érte utol a megvalósítás, ennek ellenére a végeredmény teljesen rendben volt.
A napot, a szokásos közönségtalálkozó után, a Forte Társulat koncertje zárta a hajnali órákban. Dés András közönsége már nem tudta visszatapsolni a művész által előjátszott ütemet, azonban ez nem vett le az előadás lendületéből. Izgalmas, tartalmas a Farkasszem az éjszakában is, fél kettő után jövünk ki róla. Egyedülálló akusztikai élmény, loopokkal, zörejekkel, pergő ritmusokkal. Szolid cigányozásból megszülető csürhecsaholással. Mindenből lehet színház, mindenből lehet zene és ritmus. Mindennel lehet szabadon játszani.
(TESZT, Temesvár, 2015. május 27.)