Valahol máshol
Sényi Fanni
Nem attól válik egy színházi előadás színházi előadássá, hogy hat az érzékekre vagy az intellektusra. Az a színházi előadás, amikor elfelejted, hogy színházi előadáson vagy. Mikor Thomas Mann tényleg Thomas Mann és eszedbe sem jut, hogy az egy színész, és nem dicséred meg a színészi játékot, mert szégyellnéd megdicsérni, mert nem jutott eszedbe, hogy valaki játszott.
A színpadon könyveket látunk, sok-sok könyvet. A nézői székek alatt is van néhány, melyeket be kellett dobni könyvégetéskor. (Egy könyv égett el jelképesen.) Egy szekér voltak pakolva a könyvek, ezen kívül semmi egyéb díszletelem a színpadon. A szereplők – Goethe, Thomas Mann és testvére, szerelme, felesége, gyereke – korabeli ruhákban.
Thomas Mann életét diákkorától kezdve követjük. Magabiztosan kijelenti testvérének, hogy tíz év múlva sokkal nagyobb író lesz, mint ő. Heinrich kínosan és hosszan nevet ezen. Annyira jellegzetes az a távolba meredő tekintet, az a bizonytalan, de közben nagyon is magabiztos nyugalma Thomasnak. A lúzerségében is rendíthetetlen jelleme. Szerelme állhatatossága. Diákkorában kezdődik az a szerelem, amely akkor sem csitul, mikor Thomas jóképű, sportos, szórakoztató barátja, Hans Gerlinger feleségül veszi a nőt. Így kialakul egy szerelmi háromszög. Igaz, a nő csak később lesz megcsaló, mikor Mann már híres író. Semmit nem változtál, mondja Mann Mariának, mikor a nő sok év után egy könyvbemutatót követően felmegy a férfi lakására. Te viszont nagyon sokat változtál, válaszol Maria, és nem veszi észre, hogy Mann ugyanaz, éppen ő az, aki semmit nem változott, és nem is fog változni soha.
Ha valamihez hasonlítani szeretném az élményt, amit ez a színház adott, akkor az az olvasás élménye. Teljesen otthonos, intim, nem hibázik sehol, mert mindent a nézői fantáziára bíz. A szavakat, a történeteket kapod meg, de minden más rajtad áll. Talán ezeket a szavakat, dialógusokat éppen ilyen karakterekhez képzelném, ha csupán a fantáziámban léteznének. Talán nem is színház ez, hanem hangos gondolkodási és megértési folyamat.
Az előadás félig fikció, félig valóságos életrajzon alapul. De ez lényegtelen, mert olyan kérdéseket boncolgat és tesz fel saját magának Thomas Mann, melyek relevánsak a színpadi történésre nézve. Izgalmasak, és ami a legfontosabb, nincs rájuk jó válasz. Megbocsátható egy zseninek, hogy a gyereke öngyilkos lesz miatta? Megbocsátható hat gyerek lelki sérültsége, melyért nem tudott az író felelősséget vállalni? Megbocsátható egy kihasznált feleség, egy megnyomorított testvér? Nem állat volt Thomas Mann, nem őrült, csak egy álmodozó, akinek mindenki maga körül inspirációs forrást jelent, minden ember felhasználható karaktert, ha beindítja a fantáziáját. És vannak a zavaró, irritáló, munkát hátráltató karakterek (például ilyen a síró kisgyerek), akikkel nem tud mit kezdeni az író, akik nem érdeklik, nem akar empátiával nézni rájuk. Nem tudhatjuk, mert ő maga sem tudja, hogy ki mit jelent számára. Goethével beszélget álmában, és úgy tűnik, ez a barátság valóságosabb és többet ér neki emberileg, szellemileg és érzelmileg, mint valós kapcsolata a körülötte lévőkkel.
Milyen létezésmód ez, mik a gyönyörei? Van-e Thomas Mannnak jelen ideje? Tud-e egy író a jelen időben létezni? Vagy folyamatosan egyfajta kollektív tudást, összképet, összefüggésrendszert, történetet keres?
Egyetlen pillanat van, mikor az író felteszi ezeket a kérdéseket magának és feleségének. Az a pillanat, mikor az ember felismeri, hogy lehet, van hiba abban a létezésmódban, melyet választott, és amely őt választotta. Hogy még felesége sem biztos abban, hogy szereti-e, és hogy ki az az ember, akit valaha szeretett. Nem tudja kivel élt és él együtt. Azt tudja, hogy A varázshegyet és a Tonio Krögert szereti. Arra nem tud válaszolni, hogy a férjét szereti-e. Egy embernyi élet végpontjából nézve A varázshegy és a koszos zokni ugyanolyan fontosak. A halálhoz közel próbálja Mann megfejteni, hogy mi volt fontos, hibázott-e, bűn-e környezetével szemben, hogy csak a könyvein keresztül létezik számukra. Aztán meghal.
Nem attól válik egy színházi előadás színházi előadássá, hogy hat az érzékekre vagy az intellektusra. Az a színházi előadás, amikor elfelejted, hogy színházi előadáson vagy. Mikor Thomas Mann tényleg Thomas Mann és eszedbe sem jut, hogy az egy színész, és nem dicséred meg a színészi játékot, mert szégyellnéd megdicsérni, mert nem jutott eszedbe, hogy valaki játszott.
A színpadon könyveket látunk, sok-sok könyvet. A nézői székek alatt is van néhány, melyeket be kellett dobni könyvégetéskor. (Egy könyv égett el jelképesen.) Egy szekér voltak pakolva a könyvek, ezen kívül semmi egyéb díszletelem a színpadon. A szereplők – Goethe, Thomas Mann és testvére, szerelme, felesége, gyereke – korabeli ruhákban.
Thomas Mann életét diákkorától kezdve követjük. Magabiztosan kijelenti testvérének, hogy tíz év múlva sokkal nagyobb író lesz, mint ő. Heinrich kínosan és hosszan nevet ezen. Annyira jellegzetes az a távolba meredő tekintet, az a bizonytalan, de közben nagyon is magabiztos nyugalma Thomasnak. A lúzerségében is rendíthetetlen jelleme. Szerelme állhatatossága. Diákkorában kezdődik az a szerelem, amely akkor sem csitul, mikor Thomas jóképű, sportos, szórakoztató barátja, Hans Gerlinger feleségül veszi a nőt. Így kialakul egy szerelmi háromszög. Igaz, a nő csak később lesz megcsaló, mikor Mann már híres író. Semmit nem változtál, mondja Mann Mariának, mikor a nő sok év után egy könyvbemutatót követően felmegy a férfi lakására. Te viszont nagyon sokat változtál, válaszol Maria, és nem veszi észre, hogy Mann ugyanaz, éppen ő az, aki semmit nem változott, és nem is fog változni soha.
Ha valamihez hasonlítani szeretném az élményt, amit ez a színház adott, akkor az az olvasás élménye. Teljesen otthonos, intim, nem hibázik sehol, mert mindent a nézői fantáziára bíz. A szavakat, a történeteket kapod meg, de minden más rajtad áll. Talán ezeket a szavakat, dialógusokat éppen ilyen karakterekhez képzelném, ha csupán a fantáziámban léteznének. Talán nem is színház ez, hanem hangos gondolkodási és megértési folyamat.
Az előadás félig fikció, félig valóságos életrajzon alapul. De ez lényegtelen, mert olyan kérdéseket boncolgat és tesz fel saját magának Thomas Mann, melyek relevánsak a színpadi történésre nézve. Izgalmasak, és ami a legfontosabb, nincs rájuk jó válasz. Megbocsátható egy zseninek, hogy a gyereke öngyilkos lesz miatta? Megbocsátható hat gyerek lelki sérültsége, melyért nem tudott az író felelősséget vállalni? Megbocsátható egy kihasznált feleség, egy megnyomorított testvér? Nem állat volt Thomas Mann, nem őrült, csak egy álmodozó, akinek mindenki maga körül inspirációs forrást jelent, minden ember felhasználható karaktert, ha beindítja a fantáziáját. És vannak a zavaró, irritáló, munkát hátráltató karakterek (például ilyen a síró kisgyerek), akikkel nem tud mit kezdeni az író, akik nem érdeklik, nem akar empátiával nézni rájuk. Nem tudhatjuk, mert ő maga sem tudja, hogy ki mit jelent számára. Goethével beszélget álmában, és úgy tűnik, ez a barátság valóságosabb és többet ér neki emberileg, szellemileg és érzelmileg, mint valós kapcsolata a körülötte lévőkkel.
Milyen létezésmód ez, mik a gyönyörei? Van-e Thomas Mannnak jelen ideje? Tud-e egy író a jelen időben létezni? Vagy folyamatosan egyfajta kollektív tudást, összképet, összefüggésrendszert, történetet keres?
Egyetlen pillanat van, mikor az író felteszi ezeket a kérdéseket magának és feleségének. Az a pillanat, mikor az ember felismeri, hogy lehet, van hiba abban a létezésmódban, melyet választott, és amely őt választotta. Hogy még felesége sem biztos abban, hogy szereti-e, és hogy ki az az ember, akit valaha szeretett. Nem tudja kivel élt és él együtt. Azt tudja, hogy A varázshegyet és a Tonio Krögert szereti. Arra nem tud válaszolni, hogy a férjét szereti-e. Egy embernyi élet végpontjából nézve A varázshegy és a koszos zokni ugyanolyan fontosak. A halálhoz közel próbálja Mann megfejteni, hogy mi volt fontos, hibázott-e, bűn-e környezetével szemben, hogy csak a könyvein keresztül létezik számukra. Aztán meghal.
Sényi Fanni
Nem attól válik egy színházi előadás színházi előadássá, hogy hat az érzékekre vagy az intellektusra. Az a színházi előadás, amikor elfelejted, hogy színházi előadáson vagy. Mikor Thomas Mann tényleg Thomas Mann és eszedbe sem jut, hogy az egy színész, és nem dicséred meg a színészi játékot, mert szégyellnéd megdicsérni, mert nem jutott eszedbe, hogy valaki játszott.
Nem attól válik egy színházi előadás színházi előadássá, hogy hat az érzékekre vagy az intellektusra. Az a színházi előadás, amikor elfelejted, hogy színházi előadáson vagy. Mikor Thomas Mann tényleg Thomas Mann és eszedbe sem jut, hogy az egy színész, és nem dicséred meg a színészi játékot, mert szégyellnéd megdicsérni, mert nem jutott eszedbe, hogy valaki játszott.