Felnőni nehéz
Kiss Krisztina
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztlány és egy költő. Szegények voltak, mint a templom egere – egyebük sem volt, mint az egymás iránt érzett szerelmük. A fiatalok rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül, igazságtalanság igazságtalanság hátán… De az epilógus szerint a mese boldog véget ér.
Ovidiu Mihăiţă rendezésében a temesvári Auăleu Színház A fára épített ház című előadásában mai romániai társadalmi problémákat, szituációkat igyekszik rekonstruálni. Főként a főszereplő fiatal pár nézőpontjából láthatjuk ezeket: a felnőtt lét kezdeteinek problémáit, megélhetési gondokat, társadalmi előítéleteket. A százhúsz percnyi huzavona azonban nem erősíti meg azt a feltevést, hogy a szerelmesek a pozitív hősök napjaink meséjében, pedig akár lehetnének is, hiszen a történet így kezdődik. De ők inkább a változásokról lekésett, a piacgazdaság értékrendje és feltételei előtt értetlenül álló, inkább a tradicionális életmódot képviselő hősök, akik nem feltétlenül keltenek szimpatikus benyomást – ahogy a társadalom előttünk megjelenő többi tagja sem. A „kevesebb néha több” elv alapján talán egy jobban megvágott, de kidolgozottabb helyzeteken átívelő cselekmény és kevesebb szereplő letisztultabbá tenné a valódi gondolatmenetet.
A jelenetek folytonosságát a figyelem felkeltésével és annak megtartásával több-kevesebb sikerrel tudják megőrizni az előadók, a legjellegzetesebb országon belüli tipikus szereplők karikatúráitól a komikusnak szánt, meghökkentő figurákig. Felvonul előttünk mindenki: tahó taxisofőr, vegetáló nyugdíjas, arrogáns rádiós, öltönyös HR-es, külföldi befektető – majd átlépve az ország és a bolygó határait buddhista szerzetes és űrhajós is.
A különböző szituációk különböző karakterei, amelyeket az öt színész formál meg, széles palettán mozognak, bemutatva különféle foglalkozásokat. Az ezekre legjellemzőbb vonások és cselekedetek alapján nemcsak bemutatásra, de összehasonlításra és ellentétezésekre lehetett következtetni. Egy ilyen, kissé furcsa párosítás a sírásó és az irodalomkritikus esete, akikben látszólag semmi nem közös, csak egy kérdés: vajon ki temet el több embert?
A költő, a művész – és így a színész szerepe különleges hangsúlyt kap az előadásban, amely olvasható egyfajta önreflexióként a társulat helyzetére nézve. A színész, akit a társadalom megvet, komolytalannak és értelmetlennek találja a munkáját, amelyet nem tud a piacgazdaság egyértelműen hasznosítani. A színész, aki küzd a megélhetéséért. A színész, aki valódi értékeket hirdet a lezárt szemű világban. És a színész, aki végig akarja csinálni a jeleneteket, aki szenved, aki a szakmáját teljesíti be, és talán nem a hivatását. Aztán elhangzanak olyan mondatok, sőt jelenetek, ahol a társulat élesen, szinte agresszívan közli ars poeticáját. Ennek kulcsszava a függetlenség, üzenete pedig: „Mi itt mindent az önállóság és függetlenség zászlaja alatt hoztunk létre”. Majd látjuk a néző kifigurázását, aki bár nem látta az előadást, de imádja, mert a mögötte levő erőfeszítéseket veszi figyelembe, nem az eredményt.
A kabarészerűen elsütött poénok egyszerre emelik és csökkentik a hangulatot, egy miniatűr cirkusz keletkezik a színtéren, amelyről sokszor szólnak ki a nézőkhöz. Ahogy mondani szokás, van itt minden. Minden vagy semmi? Semmi vagy minden? Ezt a kérdést igyekeznek nem a nézőre bízni. A színészek betöltik a kissé szűkös teret, nemcsak hangjukkal, hanem mozgásukkal is. Mindig történik valami, nincsenek üresjáratok, nincsenek kínos csend-pillanatok, a figyelemmel úgy játszanak, ahogyan csak lehet. Ellenben nem biztos, hogy a túlzsúfolt jelenetek a teljes időtartam le tudják kötni a figyelmet.
Az, hogy az előadás összességében nem kelti azt a kellemes érzést, hogy ez egy összeállt egész lenne, a maga tömör és vegyes képeivel, nem jelenti azt, hogy egyes jelenetek ne lennének élvezhetők. A fiatal nézők könnyedén tudnak azonosulni a felnőtt lét problémáival küzdő főszereplőkkel. A kérdés az, hogy vajon milyen mértékben kell bemutatni ennek a másodlagos problémáit a teljes társadalomra kiterjesztve; mennyire éri meg áthelyezni a súlypontokat, hogy az előadás ennek ne lássa kárát.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztlány és egy költő. Szegények voltak, mint a templom egere – egyebük sem volt, mint az egymás iránt érzett szerelmük. A fiatalok rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül, igazságtalanság igazságtalanság hátán… De az epilógus szerint a mese boldog véget ér.
Ovidiu Mihăiţă rendezésében a temesvári Auăleu Színház A fára épített ház című előadásában mai romániai társadalmi problémákat, szituációkat igyekszik rekonstruálni. Főként a főszereplő fiatal pár nézőpontjából láthatjuk ezeket: a felnőtt lét kezdeteinek problémáit, megélhetési gondokat, társadalmi előítéleteket. A százhúsz percnyi huzavona azonban nem erősíti meg azt a feltevést, hogy a szerelmesek a pozitív hősök napjaink meséjében, pedig akár lehetnének is, hiszen a történet így kezdődik. De ők inkább a változásokról lekésett, a piacgazdaság értékrendje és feltételei előtt értetlenül álló, inkább a tradicionális életmódot képviselő hősök, akik nem feltétlenül keltenek szimpatikus benyomást – ahogy a társadalom előttünk megjelenő többi tagja sem. A „kevesebb néha több” elv alapján talán egy jobban megvágott, de kidolgozottabb helyzeteken átívelő cselekmény és kevesebb szereplő letisztultabbá tenné a valódi gondolatmenetet.
A jelenetek folytonosságát a figyelem felkeltésével és annak megtartásával több-kevesebb sikerrel tudják megőrizni az előadók, a legjellegzetesebb országon belüli tipikus szereplők karikatúráitól a komikusnak szánt, meghökkentő figurákig. Felvonul előttünk mindenki: tahó taxisofőr, vegetáló nyugdíjas, arrogáns rádiós, öltönyös HR-es, külföldi befektető – majd átlépve az ország és a bolygó határait buddhista szerzetes és űrhajós is.
A különböző szituációk különböző karakterei, amelyeket az öt színész formál meg, széles palettán mozognak, bemutatva különféle foglalkozásokat. Az ezekre legjellemzőbb vonások és cselekedetek alapján nemcsak bemutatásra, de összehasonlításra és ellentétezésekre lehetett következtetni. Egy ilyen, kissé furcsa párosítás a sírásó és az irodalomkritikus esete, akikben látszólag semmi nem közös, csak egy kérdés: vajon ki temet el több embert?
A költő, a művész – és így a színész szerepe különleges hangsúlyt kap az előadásban, amely olvasható egyfajta önreflexióként a társulat helyzetére nézve. A színész, akit a társadalom megvet, komolytalannak és értelmetlennek találja a munkáját, amelyet nem tud a piacgazdaság egyértelműen hasznosítani. A színész, aki küzd a megélhetéséért. A színész, aki valódi értékeket hirdet a lezárt szemű világban. És a színész, aki végig akarja csinálni a jeleneteket, aki szenved, aki a szakmáját teljesíti be, és talán nem a hivatását. Aztán elhangzanak olyan mondatok, sőt jelenetek, ahol a társulat élesen, szinte agresszívan közli ars poeticáját. Ennek kulcsszava a függetlenség, üzenete pedig: „Mi itt mindent az önállóság és függetlenség zászlaja alatt hoztunk létre”. Majd látjuk a néző kifigurázását, aki bár nem látta az előadást, de imádja, mert a mögötte levő erőfeszítéseket veszi figyelembe, nem az eredményt.
A kabarészerűen elsütött poénok egyszerre emelik és csökkentik a hangulatot, egy miniatűr cirkusz keletkezik a színtéren, amelyről sokszor szólnak ki a nézőkhöz. Ahogy mondani szokás, van itt minden. Minden vagy semmi? Semmi vagy minden? Ezt a kérdést igyekeznek nem a nézőre bízni. A színészek betöltik a kissé szűkös teret, nemcsak hangjukkal, hanem mozgásukkal is. Mindig történik valami, nincsenek üresjáratok, nincsenek kínos csend-pillanatok, a figyelemmel úgy játszanak, ahogyan csak lehet. Ellenben nem biztos, hogy a túlzsúfolt jelenetek a teljes időtartam le tudják kötni a figyelmet.
Az, hogy az előadás összességében nem kelti azt a kellemes érzést, hogy ez egy összeállt egész lenne, a maga tömör és vegyes képeivel, nem jelenti azt, hogy egyes jelenetek ne lennének élvezhetők. A fiatal nézők könnyedén tudnak azonosulni a felnőtt lét problémáival küzdő főszereplőkkel. A kérdés az, hogy vajon milyen mértékben kell bemutatni ennek a másodlagos problémáit a teljes társadalomra kiterjesztve; mennyire éri meg áthelyezni a súlypontokat, hogy az előadás ennek ne lássa kárát.
Kiss Krisztina
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztlány és egy költő. Szegények voltak, mint a templom egere – egyebük sem volt, mint az egymás iránt érzett szerelmük. A fiatalok rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül, igazságtalanság igazságtalanság hátán… De az epilógus szerint a mese boldog véget ér.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztlány és egy költő. Szegények voltak, mint a templom egere – egyebük sem volt, mint az egymás iránt érzett szerelmük. A fiatalok rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül, igazságtalanság igazságtalanság hátán… De az epilógus szerint a mese boldog véget ér.