Musca Szabolcs - Szabadság
(2009.)
Második fejezet: amit más látott
A minőségi mélypontokkal és kiemelkedő színházi alkotásokkal egyaránt „rendelkező” TESZT előadás-kínálatából csak néhány olyan produkciót emelnék ki, amely a szakmai színvonal előbb említett mélypontján, illetve magaslatán helyezkedik el.
Talán véletlen, talán nem, az idei színházi találkozó fontos, izgalmas, szakmailag kimagaslónak számító produkcióit a délvidéki magyar színházak „hozták”. A már sokunk számára ismerős Újvidéki Színház ezúttal is remek előadása mellett látható volt a nemrég alakult szabadkai Kosztolányi Dezső Színház (ismertebb nevén Urbán András Társulata) Brecht – The Hardcore Machine című produkciója. A zseniális színészi munka mellett mindkét előadásra jellemző az idősíkok és a fiktív terek váltogatása. Míg Anca Bradu újvidéki Mizantróp rendezése tartja magát Molière történetéhez (még ha az előadás díszlete, a színészek játéka felül is írja azt), addig Urbán András posztmodern foszlányokká tördeli Brecht Buckowi elégiáit, létrehozva egy rituális köntösbe bújtatott fizikai színházi kísérletet.
A széttördelt szöveg ellenére Urbán András előadása kottaszerűen pontos, meghatározott időtartamú, ám intenzív jeleneteket épít egységbe, amelyben a játszók (Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek, Erdély Andrea és Béres Márta) színpadi jelenlétének minden perce koncentrált, játékuk végletekig feszített, a kiejtett szavaknak súlya és ereje van. A brutális előadás középpontjában az egymás fölött gyakorolt hatalom, szexuális vágyak, testi és lelki szenvedélyek és szenvedések „sorjáznak”– ahogyan a műsorfüzet hirdeti – „ideológia és testiség csodálatos világában”.
Anca Bradu Mizantrópja, az előadás „tétjét”, stílusát és eszközeit tekintve ugyancsak erős rendezői koncepciót érvényesít, még akkor is, ha a halmozott rendezői ötletek néhol „visszaütnek”. Bradu, korokat és tereket ötvöző előadásában egyszerre van jelen a 17. századi barokk színház, annak minden kellékével (fehér parókák, púderes arcok, rokokós jelmezek) és Petri György kortárs Molière fordítása, valamint a színészek gesztusrendszere által a 21. század színháza is. Az újvidéki Mizantróp előadás nemcsak ötvözi, hanem szembe is állítja a 17. századi történetet a jelennel, ugyanakkor több szempontból felül is írja azt. Bradu olvasatában, Alceste a pletykák, intrikák és a mindenütt jelenlévő képmutatás világából a „semleges” sivatagba száműzi önmagát (Florica Mălureanu díszlete: a fehér grízzel vastagon beszórt tér sivatagi tájat idéz). A térváltás mellett a rendező két színészre osztja a mizantróp figuráját: egyikük a történet valós szereplője (Balázs Áron), másikuk (Varga Tamás) pedig mintegy alteregóként reflektál képmásának cselekedeteire. Alceste visszaemlékezésének vagyunk szemtanúi, a történet tehát nem kibomlik, hanem megelevenedik: a két Alceste igen–nem szópárbaja után, egy homokvihart követően „népesedik be” a sivatagi tér a történet figuráival.
Az erős elképzelés, a rengeteg rendezői és színészi ötlet ellenére sajnos a legfontosabb pontok maradnak tisztázatlanul. Anca Bradu ugyanis elmulasztja tisztázni a szereplők közti viszonyokat és homályban hagyja a történet női kulcsfigurájának jellemét is. Elor Emina, egyébként zseniálisan alakított Céliméne-jének nincs meghatározott útja, jellemfejlődési íve, így nagyrészt eldöntetlen marad, hogy milyen viszony fűzi a hölgyet Alceste-hez, illetőleg az őt körülvevő társadalmi rendhez. A sziporkázó alakításokban és rengeteg játékban gazdag előadásból hiányzik egyfajta történeti ív, mely összefogná a figurák közti viszonyokat.
A harmadik alkalommal megrendezett TESZTen sajnos a vajdasági produkciók színvonalát kevés más előadás közelítette meg. Kivételt képez a bulgár Atelie 313 Színház November vége című előadása, valamint a találkozó utolsó, a tatabányai Jászai Mari Színház Magyar a holdon című produkciója. Előbbit Rumen Gavanozov zseniális bábjátéka teszi felejthetetlenné, utóbbit Csákányi Eszter, Mucsi Zoltán, Katona László és Scherer Péter közönséget megmozgató, poént poénra halmozó alakítása, mely interaktív nyereményjátékká avatta a temesvári színpadot.
Szakmai mélypontként értékelhető ugyanakkor a fesztiválon látott több produkció is, amelyek nem annyira a színészi munka, mint inkább rendezői sekélyességet mutattak. Negatív meglepetést okozott például Alexandru Dabija, a temesvári Állami Német Színháznál rendezett Kopasz énekesnője, amely kiaknázatlanul hagyja a klasszikus Ionesco dráma abszurd humorát, helyette realista színjátékként, a mindennapi valóságot megjelenítő tv-sorozatként közelít a drámához. A realista játék eredménye egy humormentes és unalmas produkció.
A képi közhelyek halmozása teszi elviselhetetlenné a házigazda társulat Amor omnia című, a szerelem témáját árnyjátékban körüljáró előadást. A jól konstruált látvány ellenére a Peter Pashov és Zheni Pashova által rendezett produkció sajnos megreked a közhelyes képek, giccsízű jelenetek szintjén.
(2009.)
Második fejezet: amit más látott
A minőségi mélypontokkal és kiemelkedő színházi alkotásokkal egyaránt „rendelkező” TESZT előadás-kínálatából csak néhány olyan produkciót emelnék ki, amely a szakmai színvonal előbb említett mélypontján, illetve magaslatán helyezkedik el.
Talán véletlen, talán nem, az idei színházi találkozó fontos, izgalmas, szakmailag kimagaslónak számító produkcióit a délvidéki magyar színházak „hozták”. A már sokunk számára ismerős Újvidéki Színház ezúttal is remek előadása mellett látható volt a nemrég alakult szabadkai Kosztolányi Dezső Színház (ismertebb nevén Urbán András Társulata) Brecht – The Hardcore Machine című produkciója. A zseniális színészi munka mellett mindkét előadásra jellemző az idősíkok és a fiktív terek váltogatása. Míg Anca Bradu újvidéki Mizantróp rendezése tartja magát Molière történetéhez (még ha az előadás díszlete, a színészek játéka felül is írja azt), addig Urbán András posztmodern foszlányokká tördeli Brecht Buckowi elégiáit, létrehozva egy rituális köntösbe bújtatott fizikai színházi kísérletet.
A széttördelt szöveg ellenére Urbán András előadása kottaszerűen pontos, meghatározott időtartamú, ám intenzív jeleneteket épít egységbe, amelyben a játszók (Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek, Erdély Andrea és Béres Márta) színpadi jelenlétének minden perce koncentrált, játékuk végletekig feszített, a kiejtett szavaknak súlya és ereje van. A brutális előadás középpontjában az egymás fölött gyakorolt hatalom, szexuális vágyak, testi és lelki szenvedélyek és szenvedések „sorjáznak”– ahogyan a műsorfüzet hirdeti – „ideológia és testiség csodálatos világában”.
Anca Bradu Mizantrópja, az előadás „tétjét”, stílusát és eszközeit tekintve ugyancsak erős rendezői koncepciót érvényesít, még akkor is, ha a halmozott rendezői ötletek néhol „visszaütnek”. Bradu, korokat és tereket ötvöző előadásában egyszerre van jelen a 17. századi barokk színház, annak minden kellékével (fehér parókák, púderes arcok, rokokós jelmezek) és Petri György kortárs Molière fordítása, valamint a színészek gesztusrendszere által a 21. század színháza is. Az újvidéki Mizantróp előadás nemcsak ötvözi, hanem szembe is állítja a 17. századi történetet a jelennel, ugyanakkor több szempontból felül is írja azt. Bradu olvasatában, Alceste a pletykák, intrikák és a mindenütt jelenlévő képmutatás világából a „semleges” sivatagba száműzi önmagát (Florica Mălureanu díszlete: a fehér grízzel vastagon beszórt tér sivatagi tájat idéz). A térváltás mellett a rendező két színészre osztja a mizantróp figuráját: egyikük a történet valós szereplője (Balázs Áron), másikuk (Varga Tamás) pedig mintegy alteregóként reflektál képmásának cselekedeteire. Alceste visszaemlékezésének vagyunk szemtanúi, a történet tehát nem kibomlik, hanem megelevenedik: a két Alceste igen–nem szópárbaja után, egy homokvihart követően „népesedik be” a sivatagi tér a történet figuráival.
Az erős elképzelés, a rengeteg rendezői és színészi ötlet ellenére sajnos a legfontosabb pontok maradnak tisztázatlanul. Anca Bradu ugyanis elmulasztja tisztázni a szereplők közti viszonyokat és homályban hagyja a történet női kulcsfigurájának jellemét is. Elor Emina, egyébként zseniálisan alakított Céliméne-jének nincs meghatározott útja, jellemfejlődési íve, így nagyrészt eldöntetlen marad, hogy milyen viszony fűzi a hölgyet Alceste-hez, illetőleg az őt körülvevő társadalmi rendhez. A sziporkázó alakításokban és rengeteg játékban gazdag előadásból hiányzik egyfajta történeti ív, mely összefogná a figurák közti viszonyokat.
A harmadik alkalommal megrendezett TESZTen sajnos a vajdasági produkciók színvonalát kevés más előadás közelítette meg. Kivételt képez a bulgár Atelie 313 Színház November vége című előadása, valamint a találkozó utolsó, a tatabányai Jászai Mari Színház Magyar a holdon című produkciója. Előbbit Rumen Gavanozov zseniális bábjátéka teszi felejthetetlenné, utóbbit Csákányi Eszter, Mucsi Zoltán, Katona László és Scherer Péter közönséget megmozgató, poént poénra halmozó alakítása, mely interaktív nyereményjátékká avatta a temesvári színpadot.
Szakmai mélypontként értékelhető ugyanakkor a fesztiválon látott több produkció is, amelyek nem annyira a színészi munka, mint inkább rendezői sekélyességet mutattak. Negatív meglepetést okozott például Alexandru Dabija, a temesvári Állami Német Színháznál rendezett Kopasz énekesnője, amely kiaknázatlanul hagyja a klasszikus Ionesco dráma abszurd humorát, helyette realista színjátékként, a mindennapi valóságot megjelenítő tv-sorozatként közelít a drámához. A realista játék eredménye egy humormentes és unalmas produkció.
A képi közhelyek halmozása teszi elviselhetetlenné a házigazda társulat Amor omnia című, a szerelem témáját árnyjátékban körüljáró előadást. A jól konstruált látvány ellenére a Peter Pashov és Zheni Pashova által rendezett produkció sajnos megreked a közhelyes képek, giccsízű jelenetek szintjén.