A kendőzetlen igazság: Hős 2.0 Az előadások előadása

Máthé Barbara
 

Egy izgalmas alkotópáros, akik a kevesebb néha több elméletét mesterfokra emelték, és azt mondták, a semmi egyenesen temérdek lesz. Nem gondolom, hogy tévedtek. Ebbe a gondolatba vetett hitből fakadóan a két fiú azzal a szándékkal áll színpadra, hogy létrehozzák az előadások előadását. Vagy azzal a meggyőződéssel, hogy már meg is csinálták.

Az előadás előtt elmarad a jól ismert felszólító figyelmeztetés a telefonok kikapcsolására. Helyette a nézőtér alá, előre elrejtett telefon szólal meg, és egy fényképezőgép is előkerül, mire a két főszereplő kalapáccsal töri szét azokat, érthetően és cseppet sem finoman fogalmazva. Ennek ellenére nem maradt el a lassan minden előadás részévé váló telefoncsörgés, de mivel ezt a megfelelő színészi reakció követte, rendkívül komikussá vált.  Közvetlenül ezután lekapcsolják a villanyt és magukra hagyják a nézőket a sötétben. A következő pillanatban pedig máris előttünk áll a színész teljesen meztelenül és meztelensége hatásának teljes tudatába. Itt nincs, ami mögé elbújni, de nem is akarnak. Provokálják és zavarba hozzák a nézőket egészen addig, amíg a meztelenség hangsúlytalanná nem válik és elkezd jelmezként funkcionálni. Ez a folyamat meglepően rövidnek bizonyul, ugyanis a humor, és az abból fakadó nevetés, amely az előadás szerves része, gyorsan feloldja a nézők zavarát. És amint a közönség megszokja a meztelen testek látványát, már egy emberként figyel és szórakozik a monológok monológján. Azon a monológon, amely minden illúziót szétoszlat, színészi technikákat leplez le, miközben egyszerre alkalmazza és kineveti a színházi kliséket, mint amilyen például az intenzív ordítozás, a könnyekre fakadás és a térdre rogyás. A jól felépített monológ tele van iróniával, öniróniával és persze humorral is.

A dialógusok dialógusa a versengés momentumait ragadja meg. A hírnévért való sóvárgást, a szerepelni vágyást, a vállalt színészi exhibicionizmust. És ahogy halad előre az előadás, egyre több minden kerül a színpadra: az alkotópáros viszonya, az első gyermekkori lépések a színház felé. Aztán elérkezünk egy pontig, amikor az egymást instruáló színészek csak egy szót ismételgetnek újra és újra, közben eleget téve a partner utasításának. Ez a szó pedig a „me” (én). Ennek az egyetlen szónak változatos ismételgetésével, különböző szituációkban való kiejtésével, újra és újra egy-egy kis önvallomást kapunk. Aztán egy egészen mélyrehatót, amikor a színészpáros egyik tagja felszólítja társát, hogy most mutassa meg azt, amire eddig nem volt lehetősége. Most övé a színpad, a főszerep, ami sosem adódott meg neki. Így hangzik el Oscar Wilde: A boldog herceg meséjének sűrített változata. Mese egy szoborról és egy fecskéről, aki utolsó erejével osztja szét a szobor kincseit. A mese véget ért és a színész nem sírt. Talán könnyezett. Talán csak játszott a monológok monológjában leleplezett technikákat alkalmazva. Én azonban meghatottan ültem a székemben és a közönség többi tagja is lélegzetvisszafojtva figyelt. Ezután egy gyors rappel búcsúztak a fiúk: Uroš Kaurin és Vito Weis, szétoszlatva minden szentimentalizmust, így beteljesítve az előadás első perceiben tett kijelentésüket, mely szerint nem jó, hanem őszinte színészek szeretnének lenni.

Máthé Barbara
 

Egy izgalmas alkotópáros, akik a kevesebb néha több elméletét mesterfokra emelték, és azt mondták, a semmi egyenesen temérdek lesz. Nem gondolom, hogy tévedtek.