a közönség fantasztikus, az is, aki kiment

Herceg János vajdasági író

kisebbségi feladatot képvisel

„Ennyit Herceg Jánosról.”

Azt mondták, arra koncentrálhattam a Birdie előadásban, amire tulajdonképpen akartam:

- a kapucnis ember formájú lényre, amiről mindvégig nem tudjuk, hogy ember vagy csak egy báb;  

- a trükkökre, amiket nem s próbálnak elrejteni elölünk;

A hétfő olyan,

mint egy beintés,

mint egy péntek 13.,

mint egy vírus, (...)

Mikor láttunk utoljára délután játszódó előadást egy nem besötétített teremben? Én Shakespeare színháza kapcsán csak tanultam róla. Na, igen. Délután négy óra, másszuk a színház festőműhelyébe vezető madártollas lépcsőket. Felérünk, óriási tágas tér, hatalmas ablakok és valami kellemes zene fogad. A színészek testközelben. Mindent látni. Mindenkit látni. Most úgy igazán együtt vagyunk. Teát főznek, kávéval kínálnak, hamuzót osztanak – mindent elkövetnek ahhoz, hogy otthonosan érezhessem magam. Gyújtsak rá? Á, nem. Voltam már hasonló helyzetben és éltem a nem helyzetbe illő felajánlásokkal, valahogy mégsem esett jól. Azt hiszem, ilyen szempontból eléggé konzervatív vagyok. Pont.

Ha darabjaira szedünk egy szöveget, csupán betűk, hangok maradnak, amelyek újrarendeződve frissült, új időt kérnek. Ha áthangoljuk az időt, más testet ölt, más textúrát nyer az anyag. Ha újraformáljuk az anyagot, megannyi játék lehetősége jön létre. Maruša Kink ljubljanai rendező újrahangolást végez Csehov Három nővérén, amelyben ezen összefüggés nyomán halad.
 

Mikrofonok mögött álló, színes hajú bohócok fogadnak, mintha arra számíthatnánk, hogy másfél órás kikapcsolódásban lesz részünk. Urbán András viszont határozottan nem kikapcsolni akarja a nézőket az előadásain, mint kiderül. A bohócruha és a mosolygó arc helyett a szürke öltönyök és az ijesztő arcfestés már sejteti, hogy nem szórakoztató cirkuszi produkciót fogunk látni. Akkor hát mit? Egyáltalán miről beszélhet hat bohóc egyszerre a színpadon?