Újra visszatekint ránk az üres nézőtér, megérkezik a közönség utolsó tagja, leoltódnak a lámpák és valaminek történnie kell. Zaj, in medias res robbanás – lehet bombázni fognak. Ehelyett egy lány, munkás rövidnadrágban és szürke felsőben a közönség mögül a színpad közepén lévő fénycsóvába sétál. Az előadó Sara Tamburini ott áll és minket néz, valamit keres rajtunk, nem tudom, hogy megtalálta-e. A terem csendjét egy német férfihanggal párosult felirat töri meg. A Helyzet kinyújtott karral Oliver Zahn rendezése. Ekkorra már önkéntelenül belépünk a történelem időgépébe, amire előzetesen senki nem figyelmeztetett. Reméltem, hogy lesz belőle visszaút, és nem fogunk a múltban ragadni.
 

Helyezkedj el kényelmesen, fújd ki magadból az előző előadások hordalékát, vagy csak csendben szivárogtasd ki a levegőt. Vegyél újabb lélegzetet és felejts el mindent, amit eddig a kritikus hozzáállásról tanultál. Felejtsd el az éberséget, a résen levést, ami arra irányul, hogy valami olyanon kapd az előadót, amit nem állt szándékában megmutatni. Kapcsold ki az agyad, az értelmezések folyton pörgő motorjait, az emlékezés kényszerűségét, ami minden előadáson kérlelhetetlenül arra buzdít, hogy őrizd meg és továbbítsd a látottakat. Valamint szabadulj meg mindentől, ami a befogadást és a jelenlevést bármilyen mértékben is gátolja. Akár a szemed is becsukhatod, hiszen ugyanezt teszi Lisa Verbelen is majdnem a teljes ötven perc alatt.
 

Mindig másnap írjuk az előző napi naplót, ma tehát vasárnap csak azért van, hogy írhassak a szombatról. Jó a megörökítés erejével visszapillantani, így nem kell arra gondolni, hogy ma van az utolsó nap, és holnap már megyünk haza. (☹!!) Míg a fesztivál első fele az ismerkedés örömétől lüktetett, addig az utóbbi napok a búcsúzásról szóltak: minden nap hazautazott valaki, akitől el kellett köszönni – ugyan nem végleg, de akkor is!  
 

A közösségi oldalak teret adnak egy bizonyos virtuális identitás létrejöttének, nem csupán azáltal, hogy megalkotható egy profil, amely kizárólag a felhasználó által kiválasztott adatokat jeleníti meg, hanem a megosztott tartalmak, a lájkok és hozzászólások mesélnek arról, hogy kik vagyunk. Tehát a magunkról ily módon kialakított kép egyfelől azt tükrözi, hogy mit akarunk tudatosan elmondani a környezetünknek, másfelől egy kevésbé befolyásolható képet ad azáltal, hogy közszemlére tesszük az ízlésünket, a már öncenzúrázott véleményünket, illetve mindennapi cselekvéseink virtuális lenyomatát (például egy képet, vagy videót). Vajon milyen mértékben azonos a két különböző identitás – a virtuálisan megalkotott és a valóságos – vagy ez két, egymástól különböző én? Giuseppe Chico és Barbara Matijević előadása, a Forecasting ezt a kérdést úgy teszi fel, hogy beállhatunk-e a létrehozott kép mögé, mintegy meghosszabbítva önmagunkat?

Lenni. Gondolkodunk azon, hogy mi az, amit életnek nevezhetünk: miképp írható fel az a vonal, amely a kezdő és a végső pillanatot összeköti. Az amszterdami BOG. társulat a BOG. kísérlet az élet újrarendezésére c. előadásában e gondolat-fonalból indulva alkot egy forgatókönyvet, azokról a ciklikusan ismétlődő, mégis változásban, variációkban lévő cselekvésekről, amelyre rátekintve kivehető az élet-szövet. Ezen textúra végtelen komplexitásához a letisztításon, a leegyszerűsítésen keresztül jutnak el.
 

Egy történelmi témájú opera a fiatal generációnak, és egy kortárs mű az idősebb korosztálynak. Salvatore Tramacere Kater i Rades. A hajótörés című rendezése mindkét feltételt teljesíti, hiszen teljesen új köntösbe bújtatja az opera műfaját, ugyanakkor az alapvető jellemzőket megtartva a műfaj idősebb kedvelői ízlésének is eleget tesz. Bár az előadás alapja az 1997-ben az Adriai-tengeren elsüllyedt albán kishajó tragédiája, a mű könnyen rávetíthető a migráció aktuális problémájára is. Azt hangsúlyozza, hogy ezekről a dolgokról nem elég elméleti síkon beszélni, a színház az egyik olyan eszköz, amely segítségével tudatosítani lehet a nézőben a körülötte folyó történések fontosságát.