Utazás önmagunk madár-emberének belső Simorgjához
Az elhúzódó beépítés miatt várnunk kellett az előadás kezdésére, a helyzetről időnként a hangfalakból tájékoztattak. Kezdés előtt tolongtunk kicsit a bejárat előtt, a kései időpont ellenére a kíváncsiságot érezni lehetett a levegőben. Valaki azt mondta, ez az az előadás, ahol piát fognak osztogatni a közönségnek. Amikor kinyílt az ajtó, az emberár beömlött a folyósóra és a nagytermet megkerülve, a színpad felől közelítettük meg a nézőteret.
Perzsaszőnyegek borították a színpadot, rajtuk pedig tollak pihentek, ezeken átgázolva foglaltuk el helyeinket. A színpad hátsó részénél egy ember állt és várt, színes, puha sállal a nyakában. Kisvártatva sorban beérkezett a többi színész is, amint megtudtuk, ők mind különböző fajtájú madarak (veréb, búbos banka, papagáj, sólyom) és egy tanácskozásra érkeztek. A negyedik falat amint lehet, le is bontják, ugyanis gyakran pásztáznak végig rajtunk a szemükkel, hozzánk szólnak, közénk is sétálnak. Örülnek egymásnak, ölelkeznek, és nevetnek. A madarak különbözőségük mellet is egy nagycsalád tagjai. A történet alaphelyzete egy utazást és keresést ölel fel, mindezt azért, hogy megtalálják a madarak eltűnt, igazi királyát, Simorgot. A búbos banka tüzeli feli a többiek szívét, akik élőhelyükre, testi adottságaikra és vágyaikra hivatkozva utasítják el őt. Bizonyos személyes győzködés után végül sikerül mindenkit rávennie, hogy vele tartsanak.
Az utazás ugyanannyira bennük valósul meg, mint a fizikai térben. A madaraknak át kell változniuk és rá kell jönniük, hogy miért teszik ezt az egészet. Útközben pedig többször meg is kell halniuk. Olyan ez a folyamat, mint a keresztény megtisztulás, vagy a keleti kultúrában a nirvánáig vezető rögös út. Szembe kell nézniük a világ veszélyeivel és önmaguk igazi arcával. Szinkronban haladtak, V-formációban, ahogyan mi is látjuk őket az égen olykor. Egymásra voltak utalva és együtt is szenvedtek.
Az előadás felénél a hangulat valamint az idő- és térbeliség érzete megváltozik. Már nem eldönthető, hogy álom-e, ami a színpadon zajlik, vagy a látottak mind belül történnek. Elkezdődik az ősi állathoz való visszatérés. A madaraknak – ahogy feltehetően nekünk is – át kell kelnünk a hét völgyön (az a felvilágosodás felé vezető út). A színészek lemeztelenednek, és teljes testi valójukban töltik be a teret. Körbefutnak, ordítanak, mosolyognak, felrohannak a közönség közé, figyelmet követelnek. Ez a felvonás a saját magukból való kitörés vágyával zárul. Először csak egyikük, majd pedig mindegyik színész nekiszalad meztelenül a színpad falának: elkezdik azt teljes erőbedobással nyomni. El akarják tolni, ki akarnak szabadulni.
A szünet után a búbos bankát játszó színész látható a színpad közepén pár percig, mintegy egyszemélyes performanszt nyújtva a nézőknek. Visszatér a tudatlanság állapotába, egészen addig, hogy testrészeit és azok működését kezdi újra felfedezni. Meztelenül egyenesedik ki, és a porban hagyja állati énjének egy darabját. Beszélni nem tud, csak nyögései hangszínének változtatásával mutatja ki érzelmeit. Majd a többi színész elkezdi összeszedni, felcsavarni a szőnyegeket, megfosztva őt a biztonságától és a játék kereteitől, amit ő maga állított fel. A színpad deszkáit érintve jön rá, hogy ez az egésznek a része. Megérkezik egy ember, aki megtanítja őt ülni, enni, és felöltözteti saját ruhájával, így ő válik meztelenné, de még mindig ember marad, személyiséggel és céllal. Középen egy asztal van, rajta kék fagyi egy feltételezhetően tiszta alsóneműre borítva, az asztal mellett egy felfordított szemetes, amit ülésre használtak. A jelenet végén egymás hátán elhagyták a színpadot.
Az egész előadásra jellemző a mesélő zeneiség – a színpad hátsó részének közepén egy régi lemezjátszó látható, amit párszor be is indítanak –, bár ezt csak bizonyos részeknél halljuk erőteljesen. Az arab zenétől, a jazzen át az instrumentális zenéig széles skálán változott a stílus.
A vége volt a legemlékezetesebb. Az egyik színész kiszólt hozzánk, hogy készüljünk az utolsó részre, és menjünk fel a színpadra. Semmit nem kell csinálnunk, csak legyünk hozzájuk közelebb. A nézők nagy részének nem volt gond egyből teljesíteni ezt a kérést. Bennem pedig már tombolt a kíváncsiság. A szöveg elejéhez visszakapcsolva: meg is érkeztek a borospoharak. Szerencsére több bor volt, mint néző, így jutott mindenkinek. Itt fejeztük be az előadást, aminek mi is a részei voltunk – mi is madarak voltunk, és mi is utaztunk. Megérkeztünk Simorghoz, és a madarakkal együtt néztük egymást: színész és néző már a színpad láthatatlan kereteibe zárva. Mi vagyunk saját magunk Simorgjai, amit másokban is megtalálunk. A madarak filozófiát osztottak nekünk ezalatt a két óra alatt, mint ahogy mi adunk nekik néha kenyeret. Ha pedig valaki összehív minket, embereket, és útra akar vinni egy magasztos cél eléréséhez, azt tanácsolom, hogy menjünk vele.
Emlékezetes este volt, és amint az előadás hivatalosan is véget ért, a bor, vagy a katarzis hatására gratuláltunk a színészeknek és ölelések sorozatainak lettünk tanúi. Elmosódott a határ és közösségként álltunk a színpadon még egy ideig. Megjegyzendő, hogy a taps is elmaradt, legalábbis az a fajta, amit a kőszínházi változatban megszoktunk.
(Vass Márton)