Ringass el óh halál
A keserű valóság krétaporrá mállik, azzal rajzolják körbe az emberi holttest kontúrját a temesvári színészek. Milyen embernek érdemes születni ebbe a világba: gazdag, mégis másokat eltipró bankárnak, aki hóhérként húzza a kötél végét, vagy áldozatnak, akinek vézna nyakán szorul az adóssági hurok? A rossz megsemmisülésével azonban a jó is megszűnni kényszerülne. A Kokan Mladenović rendezte Sonnet 66 című előadás reményt nem ígér, megoldást sem kínál, csak felmutat és rákérdez (de még hogy!), mindemellett vállalja, hogy napjainkban egyáltalán nem könnyű megőrizni az optimista hozzáállást.
Shakespeare szonettjének ambivalenciája az alapját és egyben szerves részét képezi a sokszor látványában is heterogén előadásnak. A szonett minden sora külön jelenetként érvényesül. A szöveg kivetítve és kimondva is kifejezésre jut, általában angol nyelven, magyar fordítással.
A világ szétesésének időkorlátja egy visszaszámláló, vagy digitális óra számjegyeinek pergéséhez igazodik. Akárcsak Shakespeare 66. szonettjének szövege, az előadás is roppant mód tömör és kifejező. Szimbólumrendszere halmozott, kusza, mégsem megfejthetetlen: úgy közöl, hogy aki érteni szeretné, az meg is érthesse. A kötélből készült szamárfejen, a koronán, a púpon, és az Erzsébet-kori gallérviseleten át köszönnek vissza bizonyos Shakespeare-drámákra való utalások. A jelzésértékű tárgyak a térben keringenek, a folytonos mozgásetűdök cirkuszi kaotikusságot eredményeznek, az előadás egésze mégis egységes képet rajzol. Minden egyes rezzenésben, hangfoszlányban, fénytöredékben ott rejlenek a Shakespeare-szövegek által közvetített magányérzet megpróbáltatásai. Itt vagyunk ma is Macbeth-ként, Othellóként, III. Richárdként, Rómeó és Júliaként, Titus Andronicusként.
A kezdőkép feltűnően zsúfolt, szimultán módon mozgalmas, nagyszámú szereplőgárdától gazdag. A digitális órán kívül a játékteret hátul egy forgóajtókból összeálló fal határolja, középen megannyi akasztófakötél csüng alá. A tér folyton dinamikus meghatározottságban van, a hátsó falsor mozgatható, viszont átjárhatóságot is biztosít, gyakran mozdítják el eredeti helyzetéből; a szerkezeti átrendezés közben a színészek interakcióba lépnek a közönséggel. Maga a fal az önkifejezésnek vagy épp a cenzúrának ad teret: az előadás során felkerülnek rá a provokatív szövegek mellett a horogkeresztből kialakított nagyhatalmak nevei is.
Míg kezdetben minden színész különböző cselekvéseket végez, Balázs Attila mozdulatlanul áll, a fejét beborító kötél lassan letekeredik. Mindenki függ a köteleken/a kötelektől, van, amikor marionett bábukként lógnak mindannyian. A kötelekhez való viszonyulás többrétű: olykor örülnek neki, pl. amikor anyagi stabilitás igénylésekor a nyakukba akasztják, máskor félnek tőle, pl. amikor a kiszolgáltatottság halálfélelmével függ rajta a balett-táncosnő. A művészet hatalomnak való alárendeltsége nem csak ebben a momentumban kelt rezignációt. A művészet mint ART egy ékezetvonással ÁRT-tá formálódik át, káros hatással lévén az emberi öntudatra és az egyének kreatívból mechanikussá fakult cselekvéseire. Művészettől vérzik egy idő után a színészek háta is, a pecsét piros festéke mintha egy hátlövés sebeként ütne át a fehér ingen.
A koreográfia pontos, és precízen kidolgozott a csoportos táncjelenetektől az egyéni etűdökig. Az erőteljesen jelen lévő zene a klasszikus és akusztikus hangi világot ötvözi, kevés elektronikus zenei motívummal és mindennapi élet-zajjal. Az emberi énekhang révén a kórus, a duett és a szóló betétek oldják, vagy épp mélyítik az apokaliptikus hangulatot. Az Ave Maria szüzességben való fogantatásról szóló imaéneke Éder Enikő előadásában egy sámánének ősi erejébe és hangzásvilágába torkollik, borzongást idézve elő – az erőszak útján történő megtermékenyülés híján van a Szentlélek bármiféle előzetes bejelentésének. A profanizált értelmezést kiegészíti, hogy a ketrecbe zárt anyákat megfosztják a gyermekeiktől, bevásárlókosárba teszik őket, majd a kupacnyi játékbabát random szétosztják – hol adva, hol dobva – a közönség sorai közt.
A földgömb-lufi felfújása és kipukkasztása a globális aktuálpolitikai helyzetre való reflexió. Az előadás felöleli a világmindenség összes problémáját, ám a felületesség érzete nélkül kezeli őket. A lyukas zászlót lengető forradalmár térdre kényszerül, aktivistából a hatalom elnyomása alatt füttyszóra engedelmeskedő kutyává degradálódik – póráza az akasztófakötél. Az európai unió csillagait a zsidóüldözési szimbólumra hajazó Dávid csillagként ragasztják a sorban állók karjára. A terrorizmust se félelem, se aggodalom, se szeretet meg nem állítja – csecsemőkkel teli hullazsákba fektetik a gránátokkal felfegyverzett merénylőt. Öltözetük egyszerű fehér ingből és fekete nadrágból áll, közben le-levetkőznek, csak bőrszínű alsónemű fedi testüket. Az előadás számos jelenete tematizálja a test tárgyiasítását (szoborrá merevedő próbababák képében), a migrációt, az általános korhangulatként éreztetett agresszivitás pedig minden fegyverhasználati, nemi erőszakbeli, tömegverekedési jelenetet átitat.
Ha leveszed a gázmaszkot, meghalsz. Ha leveszik a gázmaszkod, meghalsz. Gázmaszkkal vagy anélkül, így is, úgy is meghalsz. Nem a gázt szűri meg ez a maszk, hanem az életet. Sterilnek kell maradni a művészettől, az önálló gondolatoktól, a személyiségtől. Maszkkal olyan vagy, mint a többiek; megfosztod magad az arcodtól, vele együtt az identitásodtól. A gázmaszkos férfiak balettet táncolnak tütüben, a gázmaszkosok agresszívak, a gázmaszkosok embereket feszítenek meg, pisztolyfúróval csavarozzák oda mások kezeit a falhoz. A gázmaszkosok nem akarnak gázmaszkosok lenni többé: leveszik hát, a köteleken bizonytalanul lépdelve összetalálkoznak és szenvedélyesen csókolóznak egymással, így a kóda a szerelem általi megváltás ígéretével cseng ki – egy ideig.
Az előadás záró képe ugyanaz, mint kezdetben, a megtörtént előadás nyomai azonban eltörölhetetlenek, és Balázs Attila pedig már önmagára tekeri vissza a kötelet: az önpusztítás konstatálása nem hordozza feltétlenül a megoldásra való törekvést. Mindannyian leteszik gallérjukat. A múlt és a jelen egysége a problémák felfedésében egyesül. Az emberiség idézi elő a végítélet napját, a visszaszámláló óra a nullához ért: az idő lejárt.
(György Emese)
A keserű valóság krétaporrá mállik, azzal rajzolják körbe az emberi holttest kontúrját a temesvári színészek. Milyen embernek érdemes születni ebbe a világba: gazdag, mégis másokat eltipró bankárnak, aki hóhérként húzza a kötél végét, vagy áldozatnak, akinek vézna nyakán szorul az adóssági hurok? A rossz megsemmisülésével azonban a jó is megszűnni kényszerülne. A Kokan Mladenović rendezte Sonnet 66 című előadás reményt nem ígér, megoldást sem kínál, csak felmutat és rákérdez (de még hogy!), mindemellett vállalja, hogy napjainkban egyáltalán nem könnyű megőrizni az optimista hozzáállást.