Miközben ezt a címet olvassák, az előadásról beszélek
Az utolsó nap első előadása fel- és megbolygatott sérelmeken, önvallomásokon alapszik. A Kelemen Kristóf által rendezett Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk ötszereplős produkció a budapesti színművészeti egyetemen tapasztalt problémákról beszél, illetve a színészek a saját karrierjük mélypontjairól is kendőzetlenül beszámolnak.
A Miközben… egyik része dokumentarista jellegű, ugyanis az első részben egy ’69-es eseményt dolgoznak fel – az Ódry Színpadon bemutatott Közönséggyalázás című vizsgaelőadás körüli botrányt. Színes retro ruhákba bújva szólaltatják meg az akkori színészhallgatókat, felhasználva eredeti dokumentumokat, majd szép lassan ráterelődik a téma a nemrég végzett színészek személyes történeteire, melyek jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak, mint az elmúlt, de el nem feledett incidensek.
Az előadás közben a rendező elmeséli, hogy hogyan született az előadás és mi volt a cél, illetve ő az, aki felolvassa a kivetítőről a színészeknek szánt kérdéseket – mintegy terápia-szerűen. A szakmai beszélgetésen el is hangzik, hogy valójában a produkciót létrehozók számára egy csoportterápiás kezelésnek tűnt a próbafolyamat: a kényszeresen elfojtott, egyetemi évek alatti és a pályakezdő évek során megtapasztalt válságokról beszélgettek.
A színészek olyan témákat érintenek, mint az egyetemen elmaradt (de rengeteg munkával járó) vizsgák, a kapcsolatépítési nehézségek vagy az elhelyezkedési lehetőségek szűkössége. Ennek bemutatására egy interaktív játékot is kitalálnak: a nézőtér egyik oldalán osztályvezető tanárokat osztanak ki, míg a másik oldalon azokat az intézményeket, ahová ezen tanárok által lehetséges a „bejutás”. Fonal fonalat ér, kialakulnak az útvonalak, majd egy következő lépésként papír-diákokat is kapunk, hátha sikerül valahová eljuttatni őket. A játék egyszerű, de valójában jól tükrözi a végzős színis hallgatók munkalehetőségeit.
Ezek mellett még találunk itt marketingeszközöket kereső pályakezdőt és nyersen felrajzolt gazdasági tényezőket a független szférában. Vagy a színészt, akit egyszer felvesznek, máskor kirúgnak a munkahelyéről. Vagy egy casting-helyzetet, ami radikálisan nézve megsemmisíti az addig tanult mesterséget. És látunk olyan színészt is, aki a túlterheltség miatti kiégési veszélytől félve visszatér a nehezebb megélhetést, de nem robotszerű életvitelt biztosító független életformához.
Az alkotók mondhatni „bicska-nyitogató” előadásában, bár megtalálható a pályakezdő színészi sors általánossága is, inkább személyes kudarcokat látunk, egyfajta bosszúállás-szag terjeng. Az intézményes rendszerek kegyetlenségeivel szemben valamiféleképpen védekezni kell, felmutatni a problémákat, és ez mind meg is történik, jelen időben – egy őszinte, tabukat döntögető vallomásos formában.
Azonban vissza kell térnem az előadás utáni rövid szakmai beszélgetésre. (Az előadás rendezője egyébként elmondta, hogy minden alkalommal beszélgetést kezdeményeznek a nézőkkel a teremben – ez a fesztivál során időhiány miatt nem történt meg.) Számomra ellentmondásos, ha az alkotók az előadásban és civilben mást mondanak ugyanarról a szituációról – miközben a teljes őszinteség (látszata?) jelenik meg a vallomásokban. Ha már vakmerően egyenesen, valós személyekről és valós intézmények neveivel tűzdelve beszélnek szintén valós és megélt problémákról – a szakmai beszélgetésen elhangzó „akkor így éltem meg, most már másképp gondolom” kijelentés érvényteleníti azt a súlyt, amit egyébként az előadás magában hordoz.
(Kiss Krisztina)