Egy gesztus története
Újra visszatekint ránk az üres nézőtér, megérkezik a közönség utolsó tagja, leoltódnak a lámpák és valaminek történnie kell. Zaj, in medias res robbanás – lehet bombázni fognak. Ehelyett egy lány, munkás rövidnadrágban és szürke felsőben a közönség mögül a színpad közepén lévő fénycsóvába sétál. Az előadó Sara Tamburini ott áll és minket néz, valamit keres rajtunk, nem tudom, hogy megtalálta-e. A terem csendjét egy német férfihanggal párosult felirat töri meg. A Helyzet kinyújtott karral Oliver Zahn rendezése. Ekkorra már önkéntelenül belépünk a történelem időgépébe, amire előzetesen senki nem figyelmeztetett. Reméltem, hogy lesz belőle visszaút, és nem fogunk a múltban ragadni.
Sara felemelte a kezét, pont úgy, ahogy mindannyian tudjuk, ez mit jelent: láttuk már, és hallottunk róla. De valójában csak gondoljuk, hogy tudjuk ennek jelentését: az előadás végére erről a gesztusról alkotott képünk érezhetően megváltozott. A jobb kéz 45 fokos szögben emelkedett a levegőbe, és megfeszítve a váll és a kar izmait szegeződött nekünk. Az egyszerű nő hirtelen fenyegető, rasszista mozdulatot vett fel, s ez a karakterét is megváltoztatta. A fejünkben legalábbis – és mindez egyetlen gesztusnak köszönhető. Micsoda emberek vagyunk, kódoltan hordozzuk saját romlásunk jeleit, és másokat a bennünk futó programok alapján ítélünk vagy szeretünk meg.
Ennek az előadásnak nem témája más gesztus és testtartás, csak és kizárólag ez a kéztartás. Az égnek emelt kéz, amiről a többségnek Hitler Németországa jut rögtön az eszébe. A férfihang néha kilép a történelmi kalauz és narrátor szerepéből, interakciót kezdeményezve Saraval. Ő pedig csak akkor szólal meg, ha kérdezik. Egész előadás alatt a hang mögötti ember egyszerű kérdéseket tesz fel neki. Az első és egyik legfontosabb kérdés, amely az előadás hosszát is meghatározza, hogy meddig tudja Sara kitartani ezt a kézmozdulatot? A válasz tőmondatban érkezik: körülbelül 45 percig.
A játéktér környezetét szemlélve láthatjuk, hogy a Katonai Tiszti Kör épülete az előadás hangulatához a legmegfelelőbb helyszín, szoborral, oszlopokkal és a falakról pattogzó militarizált festékmolekulákkal. Sara bejárja a teret az időnkénti fejezetváltások között, ezek azok a kivételes pillanatok, amikor a kezét másodpercekre leengedheti.
Visszautaztunk az időben, egy lejes jegyet vettünk Rómába. A nagyszerű átverésben így áttekinthetjük a kinyújtott kar gesztusának történelmét. A narrátor a klasszikus francia festészettől indít, ahol a gesztus először megjelenik: J. L. David Horatius esküje című festményén ez a mozdulat a köszöntés és a dicsőség jeleként bukkan fel, egyszersmind azt feltételezve, hogy az ókori római eredete van ennek (jóllehet a narrátor szerint ezt az ókori római irodalomban nincs említés). A mozdulathoz kapcsolódó képzőművészeti alkotások történetét tárgyalja tovább a hang, és ezzel együtt azt is, hogy miként került a be a mozdulat a köztudatba, és minek mentén legitimálódott – a festészetből a szélesebb tömegeket elérő mozgóképbe, majd politikába áramolva át. A mozdulat mindenhol valami egyszerű, mégis magasztos, esztétikailag magasabb rendű köszönési formaként élt. Így volt ez a franciáknál is Napóleon idejében, majd pedig az olaszoknál, Mussolini rezsimje alatt, ahol már a fasizmus egyik jelképévé vált. A legnagyobb változást a gesztus jelentésében Hitlert okozta, mintegy átértelmezve ezt. A köszönési forma jellege megmaradt, de már a nácizmus erős szimbólumává változott, és épp ezért a használata – önkényuralmi jelként – napjainkban is tiltott helyenként. Mondhatni hosszú ideig megbélyegeződött ideológiai szempontból a kinyújtott kar.
Sara meghozta a maga áldozatát, nem a színész, hanem mintha az ember vezeklését látnánk egy jelért, egy gesztusért és egy egész népért. Az előadás második részétől a közönséget már sokkal jobban érdekelte Sara kitartása és testi állóképessége a kar kitartásában, mint az elhangzó történelem. Láthattuk, ahogy megremeg, ahogy szenved, izzad, és mégis bírja. A hang felajánlotta a befejezést, de Sara végig kitartott. Talán az előadás kapcsolódott hozzá és nem ő az előadáshoz.
Szerencsénkre az időgép visszafelé is működött. Megérkeztünk a jelenbe, ahol ez teljesen terhelt jel még mindig a végletek között keresi létét. Lehetséges-e egyáltalán bármilyen negatív jelentés nélkül használni ezt? Sara ott hagyott minket, ahol az útjához az elején csatlakoztunk. Ugyanazon testhelyzetben, ugyanazon térbeli pozícióban. A hang megadta a keretet, és itt vagyunk a kinyújtott kar helyzetében. De mi a helyzet velünk és a fejünkben az olyan történelmi események miatt képzett határokkal, amiket igazából meg sem éltünk? Miért is léteznek egyáltalán?
(Vass Márton)