ADORJÁNI PANNA – GYŐRFI KATA
A Tomi Janežič által rendezett Ivan Iljics haláláról (Szerb Nemzeti Színház, Újvidék)
AP: Mikor olvastak fel nekem utoljára? Egy kisbuszban ültem, és az utastársaim Nádas Péter Saját halálát olvasták. Mindeközben harminc másodperccel úsztunk meg egy frontális ütközést Segesvár előtt pár kilométerre az esős éjszakában, a gyomrot kavaró erdélyi szerpentineken. Akkor is, most is, az Ivan Iljics halála négy órája alatt, többször eszembe jut, mennyire borzasztó, hogy egyszerre beszélünk a halálról és vagyunk tőle karnyújtásnyira. Amit a kisbuszban a körülmények hoztak létre, azt Tomi Janežič kollektív felolvasásán a színház teremti meg. Neked mikor olvastak fel utoljára?
GyK: Nem is tudom, mit értek felolvasás alatt. Azt, hogy valaki hangosan olvas egy szöveget, vagy azt, hogy valaki olvas hangosan egy szöveget és véletlenül én is ott vagyok. De Janežič éppen ezt lépte meg Sirályához képest, hogy kedves néző – nyugalom, nem az egészet, de – olvass fel a melletted ülőnek az előadás kezdetén kapott füzetke első pár oldaláról. Ha akarom, akkor egy felolvasáson vagyok véletlenül, és nem megyek vissza a szünet után, ha akarom, akkor embereket látok egy temetésen, akik – ahogy utólag a rendező is mondta – újra és újra újraolvassák ezt a szöveget. Az én döntésem, hogy olvasom az ölemben heverő magyar szöveget velük vagy nem. Egy idő után meg is szűnt olvasásnak lenni, meg is szűnt a döntéshelyzetem. A döntés pillanatára sem emlékszem.
AP: Az ember eleinte nem veszi komolyan az olyan „műfajmegjelöléseket”, mint az előadás címe alatt szereplő „kollektív olvasás”. A színpad hátterében széles fal, mintha feketére mázolt faajtókból tákolták volna össze. A jobb szélén festékes vödörrel és hosszú nyelű festőhengerrel a kezében egy férfi komótosan nekiáll fehérre festeni a falat, akkurátusan kikerülve a kilincseket.
GyK: A fal előtt székek, bejön a társulat, a gyásznép füzetekkel a kezében – minden fekete még. A konformista 50-60-as évek ruhái. Később élénkszínű, combközépig érő retro kisruhák, illetve barna-szürke, mintás-nyakkendős öltönyök, kardigán, garbó és kockás ingek, még később rikító selyem nagyestélyik, gyémántszerű nyakékek, sok szőrme és szmoking.
AP: Az előadás rövid koreográfiával indul, egy hosszú, vékony férfi fülbemászó zenére táncol esetlenül, karjait ritmusra lóbálja. Aztán csend, elindul a felolvasás. Miközben egymásnak olvasunk, szinte észrevétlenül hangzik fel Bach Máté-passiója, és mintha tömjénszagot is érezni. Az előadás során többször be-bekúszik egy kis – és csakis – Bach, mindig ugyanilyen óvatosan és természetesen, de mindig az olvasást kísérő zeneként, nem a színházi hatásért.
GyK: A színészek felállnak, kiülnek a színpad szélére, bejönnek, megragadják a nagy mikrofonokat, alig történik valami – azt figyelem, hogyan oldják meg a váltást és mozgást azzal a hosszú kábellel. Próbálom megérteni, hogy milyen meggondolások alapján olvas az egyik vagy a másik, hogy előre megbeszélték vagy véletlenszerű a sorrend. Alig történik valami, és emiatt bármi történik is: hangsúlyos. Minden egyszerű, tiszta, minden a helyén van ebben a hosszú és üres időben. Pontosan az történik, aminek mindig is történnie kell; elzsibbadok és feltöltődöm. Ha megmozdulok, meglepődöm, de nem veszem észre, ha könnyezem, ha gyorsabban, szaggatottan vagy egyáltalán nem veszem a levegőt.
AP: Hangsúlyos például, ahogy Döbrei Dénes négy órát végig ül egy helyben, egy – a többi szereplőhöz és székhez képest kissé előbbre helyezett – széken, keresztbe tett lábakkal. Mindvégig minket néz, de tekintete nem terhes, vissza lehet rá nézni, arcvonásaiban, mozdulatlanságában és kéztartásában visszaolvasható a szöveg. Ő talán Ivan Iljics, aki a regény első oldalán meghal, és itt ül, hogy élettelen testére ráírjuk azt az életet és halált, amit neki tulajdonítunk. Rá vonatkoztatjuk a szerepet, a címet, a nevet;ő az, akiről feltételezzük, hogy legfőbb szereplője az elhangzott élettörténetnek, de aki érint(het)etlen, mozdíthatatlan; akiről az előadás során többször meg is feledkezünk, hogy aztán megállapíthassuk, még mindig ott van, még mindig ugyanúgy. Ő a játszó, aki néha behunyja a szemét, ásít, mosolyog, mert ugye Ivan Iljics (az eljátszott szerep értelmében) nincs. Csak a szöveg van, és ezért alig történik valami, mert azt, hogy történik, csak „eljátszani” lehet.
GyK: A mozdulatlanság erős analógiája a tolószékes szereplő. Róla most ne döntsük el, hogy valóban az-e, jó?
AP: Jó. A döntés pillanatára nem is emlékszem. Csak arra, hogy minden a helyén van.
GyK: Dimitrije Dinićnek van egy szintén hangsúlyos gesztusa, ami, azt hiszem, három vagy négy alkalommal jelenik meg az egész előadás alatt. A győztes egyszerű kéz szét- és feltartása első alkalommal Iljics tervezett és áhított állásának megszerzésekor történik. Itt ironikus. Ezt követően a halálos ágyon, az életére visszatekintő Iljics felismeréseinek gesztusa lesz. Mintha lénye ujjongana. Mintha lénye ujjongana a halálnak. Azért, mert mielőtt meghal, két felismerés számolja fel egymást, hogy nem csinálta jól, és hogy ugyanakkor a lehető legjobban csinálta? Ezen felismerések egyszerű szét- és feltartása a halál győzelme Iljiccsel szemben. Ebben az ujjongásban nem tűnik fel, ha könnyezem, ha gyorsabban, szaggatottan vagy egyáltalán nem veszem a levegőt.
AP: Az előadás végére nemcsak a hátsó fal, de a padló is fehér lesz. A harmadik felvonásra fehér kórházi ágyak is bekerülnek a térbe, amelyeken aztán bundában ülnek a szereplők. Eszembe se jut azon gondolkozni, mit jelentmindez. És ha az elején még azt gondolom, hogy történni fog valami, amikor behozzák az ágyakat, már tudom, hogy semmi nem fog történni, mert semminek nem kell történnie. Jó ez az üresség, van idő megszokni a formát, van idő meghallani a szöveget, van idő nézni a falat, a falat festő férfit, az ülő alakot, az álló alakokat, a járkálásokat, van idő belelapozni az ölemben levő füzetbe, van idő körülnézni az előadás alatt mindvégig világosságban hagyott nézőtéren. Tényleg, mikor lett volna időm együltömben elolvasni a Tolsztoj-kisregényt? Janežič úgy teremt időt és teret, hogy mire véget ér az előadás, azt érzem, elölről szeretném kezdeni. Aztán az ember megpróbálja valahogy megfogalmazni az egészet, mintha vissza lehetne hozni valamit is belőle, például odamegyek utána Döbrei Déneshez, gratulálni, vagy legalább mondani valamit, de mit lehet ilyenkor mondani? Semmit, válaszolja. Úgyhogy ott állunk, csendben.
GyK: Az előadás végére nemcsak a hátsó fal, de a padló is fehér lesz. A harmadik felvonásra fehér kórházi ágyak is bekerülnek a térbe, amelyeken aztán bundában ülnek a szereplők. A végén megkérdezi az egyik szerb rendező-hallgató, hogy mit gondolok, és csak annyi jut eszembe, hogy úgy számítottam az ágyra, hogy nem is tudtam, hogy számítok rá, és amikor visszamegyek az utolsó szünetről, hét darab van a térben. Olyan csend ez a négy óra, amit képtelenség megtölteni, amiben a szöveg a csend háttérzaja, a mormolás, a tömjén szaga. Csak jelzések vannak, a dolgok helyei, amik megteremtik az élmény lehetőségeit. A lehetőségek igaziak, a legigazabb lehetőségek, amiket színházban tapasztalni lehet. Az élményről beszélni nem. Alig történt valami. A halál közelebb van a semmihez, mint bármi máshoz.
A Tomi Janežič által rendezett Ivan Iljics haláláról (Szerb Nemzeti Színház, Újvidék)
AP: Mikor olvastak fel nekem utoljára? Egy kisbuszban ültem, és az utastársaim Nádas Péter Saját halálát olvasták. Mindeközben harminc másodperccel úsztunk meg egy frontális ütközést Segesvár előtt pár kilométerre az esős éjszakában, a gyomrot kavaró erdélyi szerpentineken. Akkor is, most is, az Ivan Iljics halála négy órája alatt, többször eszembe jut, mennyire borzasztó, hogy egyszerre beszélünk a halálról és vagyunk tőle karnyújtásnyira. Amit a kisbuszban a körülmények hoztak létre, azt Tomi Janežič kollektív felolvasásán a színház teremti meg. Neked mikor olvastak fel utoljára?
GyK: Nem is tudom, mit értek felolvasás alatt. Azt, hogy valaki hangosan olvas egy szöveget, vagy azt, hogy valaki olvas hangosan egy szöveget és véletlenül én is ott vagyok. De Janežič éppen ezt lépte meg Sirályához képest, hogy kedves néző – nyugalom, nem az egészet, de – olvass fel a melletted ülőnek az előadás kezdetén kapott füzetke első pár oldaláról. Ha akarom, akkor egy felolvasáson vagyok véletlenül, és nem megyek vissza a szünet után, ha akarom, akkor embereket látok egy temetésen, akik – ahogy utólag a rendező is mondta – újra és újra újraolvassák ezt a szöveget. Az én döntésem, hogy olvasom az ölemben heverő magyar szöveget velük vagy nem. Egy idő után meg is szűnt olvasásnak lenni, meg is szűnt a döntéshelyzetem. A döntés pillanatára sem emlékszem.
AP: Az ember eleinte nem veszi komolyan az olyan „műfajmegjelöléseket”, mint az előadás címe alatt szereplő „kollektív olvasás”. A színpad hátterében széles fal, mintha feketére mázolt faajtókból tákolták volna össze. A jobb szélén festékes vödörrel és hosszú nyelű festőhengerrel a kezében egy férfi komótosan nekiáll fehérre festeni a falat, akkurátusan kikerülve a kilincseket.
GyK: A fal előtt székek, bejön a társulat, a gyásznép füzetekkel a kezében – minden fekete még. A konformista 50-60-as évek ruhái. Később élénkszínű, combközépig érő retro kisruhák, illetve barna-szürke, mintás-nyakkendős öltönyök, kardigán, garbó és kockás ingek, még később rikító selyem nagyestélyik, gyémántszerű nyakékek, sok szőrme és szmoking.
AP: Az előadás rövid koreográfiával indul, egy hosszú, vékony férfi fülbemászó zenére táncol esetlenül, karjait ritmusra lóbálja. Aztán csend, elindul a felolvasás. Miközben egymásnak olvasunk, szinte észrevétlenül hangzik fel Bach Máté-passiója, és mintha tömjénszagot is érezni. Az előadás során többször be-bekúszik egy kis – és csakis – Bach, mindig ugyanilyen óvatosan és természetesen, de mindig az olvasást kísérő zeneként, nem a színházi hatásért.
GyK: A színészek felállnak, kiülnek a színpad szélére, bejönnek, megragadják a nagy mikrofonokat, alig történik valami – azt figyelem, hogyan oldják meg a váltást és mozgást azzal a hosszú kábellel. Próbálom megérteni, hogy milyen meggondolások alapján olvas az egyik vagy a másik, hogy előre megbeszélték vagy véletlenszerű a sorrend. Alig történik valami, és emiatt bármi történik is: hangsúlyos. Minden egyszerű, tiszta, minden a helyén van ebben a hosszú és üres időben. Pontosan az történik, aminek mindig is történnie kell; elzsibbadok és feltöltődöm. Ha megmozdulok, meglepődöm, de nem veszem észre, ha könnyezem, ha gyorsabban, szaggatottan vagy egyáltalán nem veszem a levegőt.
AP: Hangsúlyos például, ahogy Döbrei Dénes négy órát végig ül egy helyben, egy – a többi szereplőhöz és székhez képest kissé előbbre helyezett – széken, keresztbe tett lábakkal. Mindvégig minket néz, de tekintete nem terhes, vissza lehet rá nézni, arcvonásaiban, mozdulatlanságában és kéztartásában visszaolvasható a szöveg. Ő talán Ivan Iljics, aki a regény első oldalán meghal, és itt ül, hogy élettelen testére ráírjuk azt az életet és halált, amit neki tulajdonítunk. Rá vonatkoztatjuk a szerepet, a címet, a nevet;ő az, akiről feltételezzük, hogy legfőbb szereplője az elhangzott élettörténetnek, de aki érint(het)etlen, mozdíthatatlan; akiről az előadás során többször meg is feledkezünk, hogy aztán megállapíthassuk, még mindig ott van, még mindig ugyanúgy. Ő a játszó, aki néha behunyja a szemét, ásít, mosolyog, mert ugye Ivan Iljics (az eljátszott szerep értelmében) nincs. Csak a szöveg van, és ezért alig történik valami, mert azt, hogy történik, csak „eljátszani” lehet.
GyK: A mozdulatlanság erős analógiája a tolószékes szereplő. Róla most ne döntsük el, hogy valóban az-e, jó?
AP: Jó. A döntés pillanatára nem is emlékszem. Csak arra, hogy minden a helyén van.
GyK: Dimitrije Dinićnek van egy szintén hangsúlyos gesztusa, ami, azt hiszem, három vagy négy alkalommal jelenik meg az egész előadás alatt. A győztes egyszerű kéz szét- és feltartása első alkalommal Iljics tervezett és áhított állásának megszerzésekor történik. Itt ironikus. Ezt követően a halálos ágyon, az életére visszatekintő Iljics felismeréseinek gesztusa lesz. Mintha lénye ujjongana. Mintha lénye ujjongana a halálnak. Azért, mert mielőtt meghal, két felismerés számolja fel egymást, hogy nem csinálta jól, és hogy ugyanakkor a lehető legjobban csinálta? Ezen felismerések egyszerű szét- és feltartása a halál győzelme Iljiccsel szemben. Ebben az ujjongásban nem tűnik fel, ha könnyezem, ha gyorsabban, szaggatottan vagy egyáltalán nem veszem a levegőt.
AP: Az előadás végére nemcsak a hátsó fal, de a padló is fehér lesz. A harmadik felvonásra fehér kórházi ágyak is bekerülnek a térbe, amelyeken aztán bundában ülnek a szereplők. Eszembe se jut azon gondolkozni, mit jelentmindez. És ha az elején még azt gondolom, hogy történni fog valami, amikor behozzák az ágyakat, már tudom, hogy semmi nem fog történni, mert semminek nem kell történnie. Jó ez az üresség, van idő megszokni a formát, van idő meghallani a szöveget, van idő nézni a falat, a falat festő férfit, az ülő alakot, az álló alakokat, a járkálásokat, van idő belelapozni az ölemben levő füzetbe, van idő körülnézni az előadás alatt mindvégig világosságban hagyott nézőtéren. Tényleg, mikor lett volna időm együltömben elolvasni a Tolsztoj-kisregényt? Janežič úgy teremt időt és teret, hogy mire véget ér az előadás, azt érzem, elölről szeretném kezdeni. Aztán az ember megpróbálja valahogy megfogalmazni az egészet, mintha vissza lehetne hozni valamit is belőle, például odamegyek utána Döbrei Déneshez, gratulálni, vagy legalább mondani valamit, de mit lehet ilyenkor mondani? Semmit, válaszolja. Úgyhogy ott állunk, csendben.
GyK: Az előadás végére nemcsak a hátsó fal, de a padló is fehér lesz. A harmadik felvonásra fehér kórházi ágyak is bekerülnek a térbe, amelyeken aztán bundában ülnek a szereplők. A végén megkérdezi az egyik szerb rendező-hallgató, hogy mit gondolok, és csak annyi jut eszembe, hogy úgy számítottam az ágyra, hogy nem is tudtam, hogy számítok rá, és amikor visszamegyek az utolsó szünetről, hét darab van a térben. Olyan csend ez a négy óra, amit képtelenség megtölteni, amiben a szöveg a csend háttérzaja, a mormolás, a tömjén szaga. Csak jelzések vannak, a dolgok helyei, amik megteremtik az élmény lehetőségeit. A lehetőségek igaziak, a legigazabb lehetőségek, amiket színházban tapasztalni lehet. Az élményről beszélni nem. Alig történt valami. A halál közelebb van a semmihez, mint bármi máshoz.