Miért nem

 

A címszerepeket (a tízéves Alexandert és a nyolcéves Fannyt) a jóval idősebb Dukász Péter és Ábrahám Irén alakítják. Bár ez meglepő eleme az előadásnak, különösebben nem látom indokoltnak. A két színész életkora nem ad új, említésre méltó értelmezési lehetőségeket. Dukász Péter alakítása többnyire semmilyen érzést nem vált ki belőlem: nem adja vissza a tízéves gyermekek világát. Ábrahám Irén természetessége egy olyan Fannyt mutat meg, melynek szintén nincs sok köze egy kislányhoz, de Alexanderhez képest valamivel hihetőbbnek tűnik.

 

Az eltúlzott gesztusok és a közhelyekkel telített jelenetek (angyalok csillámport szórnak az égből, az egy sorba felfejlődött szereplők igazságosztása stb.) didaktikussá teszik az előadást. Mintha egy felnőtteknek szóló gyerekelőadáson ülnénk. A figurák jelleme nem árnyalt, csak tipikus alakokkal találkozunk. (Kivétel Vergérusként Balázs Áron, ő hihetően alakítja a latens agresszort.)

 

A Fanny és Alexander egyik potenciális gyilkosa az unalom. A halál pillanatát, az apa eltávozását nem lehet tragédiaként megélni. A kiüresedett forma élvezhetetlenné teszi a jelenetet. A tragikum tehát nem az elválás fájdalmában rejlik, sokkal inkább az unalom örökkévalóságában. A monoton egymásutániságot megtöri egy-egy hatásosabb jelenet, néhány dal vagy daltöredék, melyek segítenek visszazökkenni az előadás folyamába. Ezek üdítően hatnak, és sokszor nagy szükségüket is érezzük...

 

Amint felmegy a függöny és elkezdődik a Vidovszky György rendezte Fanny és Alexander, egy furcsa teret látunk. A látvány - valószínűleg - a monumentalitás érzetét szeretné kelteni, hiszen a „nagy események" egytől egyig itt történnek meg. Ennek ellenére a díszlet inkább egy babaház papírfalaihoz hasonlít. A fehér szín uralta tér semmilyen kapcsolatban nincs azzal, ami a színpadon történik. Nem változik családi otthonná, gyerekszobává és színházzá sem. Az elhangzó, egyébként súlyos mondatok elvesztik súlyukat a meseszerű árkádok alatt.