Mi van a szoba után?
Gondnok úr, tessék mondani, ez a nyitott szoba miért zárt? Mért rossz a levegő? Aki ide költözött, mért nem tud kijutni innen? Aki csak ide tévedt, mért nem tud beköltözni?
Belépünk a nagy terembe. Látunk egy szobát. Majd két nézőteret. Hová üljek? Átmegyek a másik részre. De hogy? Érdekes módon a játéktér nem engedi, hogy átmenjünk rajta. Amikor az előadás két vagy több nézőtér között zajlik, szeretem ha átsétálhatok rajta a kezdős előtti percekben. Az előadás megfosztott ettől az élménytől, hiszen nem egy akármilyen, hanem Pinter-szobában játszódik a történet. E szoba jellemzője a zártság. A benne lakóknak nincs életük a szobán kívül. Az előadás játszik velünk: „mit engedünk, mit nem, a nézőnek". Nagyobb betekintést biztosít a szereplők életébe ezzel a térszerkezettel, de nem tudjuk megtapasztalni a tárgyak közelségét - mint az ott lakók. Kíváncsiságunkat még inkább csalogatja a tér illata. Érezzük a régi bútorok, a por szagát... de mért nem engedtek oda?! Mert idegenek vagyunk. Az idegenek pedig tönkreteszik e szobalakók nyugalmát.
A díszlet szépen kifejezi ezt a zártságot: annak ellenére, hogy két oldalról nézzük az előadást, egyedül a poros ablak mutatja meg a külvilágot. Reménykedünk a darab elején, hogy legalább az az utcára nyílik, de csak az üres, élettelen hátsóudvarra. Az ajtóból távozó színészeket elzárja előlünk a kulissza, kimenni nem láthatjuk őket, csak az általuk keltett zajt halljuk - ami érdekes megoldás. A csengő vajon működik?
A szobát az ott lakók életvitele teszi komorrá. Astonnak sufnit kellene építenie, de csak toporog két lábon („nekifogok építeni"), kezét nadrágjába dugja („szeretem a kétkezi munkát"), konnektort próbál szétszerelni („felújítom a kertet"). Ezekből a kis gesztusokból érezzük a szüntelen lélekjelenlétét. Munkamorálja kimerül az ócska szerszámok gyűjtögetésében és szépségük csodálásában - majdnem azonosul velük.
Daves karakterét a furfangosnak tűnő hontalan habitusa jellemzi. Az őt alakító színész játszik a nézőkkel. Gazdag hangszínvilágának köszönhetően nem válnak egyértelműekké céljai, minden mondata vizsgálatot követel: mit takar mondata, mi lesz most a következő lépése? Így válik Daves ezen a színpadon érdekessé, figyelemfelkeltővé. Megtudjuk, hogy csak okot keres maradni: cipőre fogja tehetetlenségét. A cipőre meg az időre. A cipő idejére. Az idő cipejére...
Számomra az utolsó pillanatok voltak a legszebbek, amikor beúszott a zene, elhalkultak a színészek. Akkor rengette meg a földet Jankies, vagy ki. Felmerült bennem, a negyedik mellett, a színházi második fal kérdése. A pontosan kialakított játéktér végig fenntartotta bennem a kíváncsiságot aziránt, hogy melyik inkább a tér eleje - erre a tapsrend adott választ, hogy melyik fele hajoltak meg először a színészek.
Valami mégsem engedte teljesen működni az előadást. Talán, hogy nem tudtuk igazán magunkévá tenni a teret. A matt színvilág nem volt figyelemfelkeltő, egybeolvadt, homályossá vált minden. Egy idő után unalmas volt ez a „silánnyá" tett színpadkép.
Szép volt, amit láttunk, épp csak bekopogni nem tudtam...