Jóleső várakozás töltött el május közepe táján. Idén is TESZT-elünk, jött az elektronikus úton küldött meghívó a Temesvári Csiky Gergely Színháztól, én pedig több okból is megörültem neki: ismét lesz egy jó hangulatú fesztivál Temesváron, az eredeti környezetében látom majd az egy hónappal ezelőtt UNITER-díjjal kitüntetett előadást, a Victor Ioan Frunză által rendezett Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard darabot, megnézhetem az újvidékiek és a szabadkaiak legújabb produkcióit, találkozhatok jó néhány színházi emberrel, kedves (vagynem mindig kedves) ismerősökkel, beszélgethetek. És mi tagadás, bulizhatok, mert azt remekül tudnak a temesvári színháznál. Mint ahogyan szervezni is, majdhogynem hibátlanul. Nem tudom, hogy van ez, de egyes helyeken – lásd Temesvár, vagy Székelyudvarhely – a társulat hozzáállása nagyot lendít az ember (mármint meghívott) hangulatán. Nem utolsósorban pedig, szeretem figyelni, hogyan cseperedik, izmosodik a négy évvel ezelőtt indult rendezvény – mostani nevén Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – amelyen harmadszorra vettem részt.
Várakozásom nem volt hiábavaló, nagyrészt minden bejött, és még meglepetésekben is részem volt, igaz, nem mindegyik kellemes, de kibírtam. Minden várakozásban benne van a csalódás lehetősége, egy színházi fesztiválon pláne ki van téve az ember efféléknek, hiszen bármennyire is igyekeznek a szervezők, az előadások minősége legtöbbször nem (csak) rajtuk múlik.
Upor László dramaturgot idézve, aki Rosencrantzra várva címmel tartott előadást a találkozón, a május 22–29. között lezajlott TESZT-nek a vezérmotívuma tulajdonképpen a várakozás is lehetett volna, hiszen ha áttekintjük a programban szereplő előadásokat, többükben is felfedezhetjük ezt a motívumot. Kezdve a rendezvényt nyitó produkcióval, a budapesti Bárka Színház Mulatság című előadásával, amelyben a három legény elindul a bálba, mert úgy hallották, mulatság lesz, a Ladányi Andrea rendezte és a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház által előadott tunde@csongor.hu című táncszínházi produkción át a temesváriak Cseresznyéskertjéig, ahol szintén fellelhető a várakozás, illetve a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard műben utolérhető állapotig, vagy az Odüsszeusz hazatérésében egészen konkrétan „tetten érhető” várakozásig.
A budapesti Bárka Színház, illetve a kolozsvári végzős színis növendékek Szentivánéji álom című előadását nem taglalom, egyrészt a fesztivál első napján nem voltam jelen, másrészt mindkét produkcióról jelent meg írás színházi rovatunkban. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tunde@csongor.hu című táncjátéka (rendező: Ladányi Andrea) mozgásra és vizualitásra (szövegre a legkevésbé) épülő Csongor és Tünde parafrázis. A virtuális térbe, a számítógépes játékok világába helyezett, szövegileg erősen átdolgozott produkció mintha csak azért született volna meg, hogy az ifjú generációt „behozza” a színházba. Ez még nem is lenne probléma, a baj csupán az, hogy hamis alapokra helyezi a Vörösmarty-mű mondanivalóját: a XXI. századi Csongor inkább választja a címlaplány arcú és testű, gépies cyber-Tündét, mint a mellette végig kitartó, útjai során őt elkísérő és óvó-vigasztaló valódi Tündét. Ha pedig hozzáveszem, hogy Vörösmarty drámájából csupán néhány gondolat hangzik el, a szöveg többi része mai beszólásokból, illetve a fiatalokra jellemző párbeszédekből áll, akkor már-már veszélyesnek tartom ezt a kísérletet, nem vagyok meggyőződve ugyanis, hogy a megcélzott korosztály fel tudja-e mérni (esetleges oktatói segítség nélkül), milyen szándék vezérelte az alkotókat. Aminthogy abban sem vagyok biztos, hogy az előadás nyomán kézbe veszik Vörösmarty művét, kíváncsian keresve a látott történet eredetijét.
Parti Nagy Lajos Ibusárját hozta el a találkozóra a zalaegerszegi Griff Bábszínház. Lőrincz Zsuzsa rendezésében színészek, illetve pálcás síkbábok jelenítik meg a történetet, feltehetően nem csupán azért, mert bábszínházban született az előadás. Amennyire jó ötletnek tűnik a Sárbogárdi Jolán „képzelgéseit” megjelenítő bábok használata, épp annyira visszaüt, ezek a jelenetek ugyanis mindannyiszor „leülnek”, unalmassá, egyhangúvá válnak. A Jolánt játszó Kovács Olga (m. v.) sajnos nem töltötte ki színészi jelenléttel ezeket a helyzeteket, bár lehet, hogy csak indiszponáltság volt az oka. Kiemelném Ecsedi Erzsébet (m. v.) Anyuskáját, és a szintén vendégként fellépő Szabó Tibor (a Figura Színház volt tagja) Vargányai Gusztiját, alakítása mértéktartó, kidolgozott, ami értékelendő, hiszen ez a szerep könnyen elviheti a színészt a ripacskodás felé.
A vendéglátó temesvári színház három produkcióval szerepelt a fesztiválon: Csehov Cseresznyéskertjét az újvidéki színház igazgatója, László Sándor vitte színre, a már említett UNITER-díjas előadást Victor Ioan Frunză rendezte, és ugyancsak vendégrendező elképzelésében láthattuk a Homérosz, Márai Sándor és Claudio Monteverdi művei nyomán született,Odüsszeusz hazatérése címmel játszott előadást. Mindhárom produkcióból kiemelném a színészi összjátékot, jó volt látni a majdnem egyenletes társulati munkát.
Csehov művét ezúttal kompótos üvegekbe zárta László Sándor rendező, Gyarmati Kata dramaturg és Csík György díszlettervező. A földtől szinte a plafonig érő befőttes üvegekben úgy aszalódnak a cseresznyeszemek, akárcsak Ranyevszkaja emlékei, vagy a végül ottfelejtett Firsz. Az ötlet helyénvaló, mint ahogyan az is, hogy a dramaturgi munka eredményeként a harmadik és negyedik felvonás között nincs átmenet. Ranyevszkaja azonnal csomagolni kezd, Lopahint még mindig a birtok megszerzése miatt érzett mámor tölti el, „kijózanodásra” nincs idő. Nem mindenütt tesz jót az előadásnak azonban két másik alkotói újítás, nevezetesen Sarlotta szerepének a felnagyítása, illetve Ánya „szomorúfűz-szerűsége”. Utóbbi úgy jár-kel folyamatosan, mintha folyton sírógörcse lenne, állandó világfájdalma, aggodalma színtelenné, jellegtelenné változtatja a figurát. Az előadást követő beszélgetés után kiderült, az Ányát alakító Tarr Mónikától a rendező kérte ezt a magatartást, amellyel részben azért vitatkozom, mert egyszerre két színész lába alól húzta ki a talajt: Ánya és Várja (Magyari Etelka) ezáltal szinte egyforma attitűdre van kényszerítve.
A rendezői-dramaturgi elképzelés szerint Sarlotta (Éder Enikő) szerepe sokkal fontosabb lesz, néhol talán túlságosan is fontossá válik. Több helyen is mások helyett mond el szövegeket, bábújával szinte árnyékként van ott minden szereplő mellett, irányítja, kézben tartja a dolgokat, különböző bűvészmutatványokkal szórakoztatja a házban élőket, majd a végső, cirkuszi számnak is beillő jelenet után egyszerűen felszívódik, csak a bábú marad utána. Amelyet aztán Firsz ölel magához az utolsó jelenet végén.