Sajtó 

A bátorságos és bátortalan életről, bátran – TESZT – 2018

G. Mátyus Melinda, hetiujszo.ro 

Az idei TESZT az őszinte­séget és a bátorságot nevez­te ki körüljárandó témaként. Amely, művészetről lévén szó, fából vaskarika lehet, mert­hogy milyen színpad vol­na az, amely – nem ilyen. A néző gyorsan leszavazná. A jó színház lényegéből faka­dó­an őszinte és bátor, eszkö­zei­ben is, csakúgy, mint témavá­lasztásában. És ehhez nem szükséges politikai vagy do­kumentarista színházat csi­nálni.
Ám ebben az évben a szer­vezők valamiért úgy gondol­ták, nem tekintik magától értetődőnek mindezt. Lehet, hogy a nagy emberi társada­lom egyre nagyobb és az em­ber benne – egyre kisebb? És lehet, hogy az ember körül, aki akár színpadra áll, akár egy munkagép mögé, egyre ritkább a levegő?

Átnéztem a programot, és mindenre, ami a Balkánról ér­kezik, jegyet váltottam, ami csak belefért az időmbe. Sze­retem a harsány, minden ta­pin­tat és finom utalgatás mel­lett elgyalogoló, szókimondó, ugyanakkor érzelmes színházi nyelvüket. Legtöbb előadásban nem csalódtam, és a nyugat-európai produkciók is tartogattak kellemes meg­lepetéseket.

Első nap, 20-án, piros pün­kösd napján, egy kisgyerme­kes családdal szabadtéri elő­adásokat néztünk, az elsőt a Jenő herceg téren, utána a Szent György térre vonult át a TESZT-elő közönség.
A szabadtéri előadások jel­lege lazább, a kívülről ér­ke­ző hatások kiszámíthatatla­nab­bak, az alkotók a szöveg helyett moz­gásra és vizualitásra ala­poz­hat­nak.
A Nato című előadás, ame­lyet két fiatal férfi táncolt és mozgott össze, egy labdajáték pályájához igazodik, esz­köz­telen, csupasz. A sza­bad­ság szép lassan elvész, mú­lékony. A pálya az első percekben még üres, a szabad mozgás és a kapcsolatok alakításának végtelennyi vari­á­ciójával ke­csegtet, a vég­eredmény mégis a kitaposott, milliószor lejátszott rajzolat és az ehhez kap­csolódó szabályrendszer. Pe­dig a két táncos testtel, finom, mégis férfias mozgással és egy piros vödörrel mindent megpróbált.
A szobor talapzatán ül­tünk, a hátam mögött ülő négy­­éves kisfiú ütemesen ka­ca­gott, a mozdulatok ritmu­sára. Mindenkinek bejött.
A konyha hisztis hercege a kicsiket és szüleiket elvará­zsolta (a közönség háromnegyedét kisgyermekes családok tették ki), a Szent György teret beénekelte és befőzte. Improvizált, egy palacsintá­hoz szükséges hozzávalókkal játszadozott – és a végén egy lánynak átnyújtotta az óra kézzelfogható produktumát, egy palacsintát. Semmi töltelék, semmi extra.
És az előadás sem állította ezt magáról, nem állított egyál­talán semmit. Egy ‘50-es évek­ből érkezett bohóc úgy szórakoztatott, hogy ő is pompásan szórakozott.
Az Animát igazán sze­ret­tem volna megnézni, sajná­lom, hogy 22.30-ra már el­fogyott az erőm.


Hétfőn egy előadás elmaradt, éppen az, amelyet na­gyon vártam, az előadás négy szí­nésszel és néhány disznóval és néhány tehénnel és néhány lóval és egy minisz­terelnökkel és egy Milka-te­hénnel és né­hány helyi és nemzetközi ellenőrző szervvel című. Szí­­né­­szeit nem engedték be az országba. Látjuk magunk előtt, amint a próbafolyamat egyik percében összerakják a poé­nos címet, sokan, mind­annyi­an, a címet, amely eset­legesnek, komolytalannak, mi több, locsogónak tünteti fel az alkotást. Nem tudjuk, milyen lett volna, a beharangozó prog­ramszövegből ítélve kitiltásuk az előadás létrejöttének igazolása.


A Jami körzet, Kokan Mladenović rendezése, a hét egyik kedvence volt. Dokumentarista színházi előadás, hir­dette a plakát, és akár iga­zuk is lehet. Merthogy egy dé­li szom­szédainknál kirobbant problémás terület megszerzé­séről és szerb/horvát/bosnyák olvasatáról ill. történelmi igazolásáról beszél. Úgy fikció, hogy évtizedekig valóban ezt a nyelvet/mozdulatokat/módszereket használták. Mindhá­rom ország lakossága önma­gára ismer(het) a bohózatba, iróniába beöltöztetett pátosz­ban, miként a nagyrabecsült néző is, aki netán nem szerb-horvát-bosnyák közegből ér­kezett, de végigkövette/ret­tegte a háborús ‘90-es éveket, annak továbbélését minden egyes reflexben, viccben, ma­g­ában a közéletben és közér­zet­ben. És aki érzi, hogy kar­nyújtásnyi távolságra volt a háborútól, és nyakig benne abban a köldöknéző pátosz­ban, amely a múltból táplál­kozik és kizárólagos. Mi, a né­zőtér azon része, amely a 100 éves Romániát ünneplő országban élünk, elgondolko­zunk, létrejöhetne egy ilyen jellegű előadás, mondjuk, egy román rendező munkája nyo­mán? Merthogy magyar ön­iró­niát, demitizálást, no, azt láttunk eleget, unalomig ismétlődő színházi gesztusok­kal, eszközökkel, témákkal. A román recepció még nem ér­kezett el ide.
Jamanaért, az ősi szerb/hor­vát/bosnyák földterületért küzd a három fél, a maga ősi történelmi igazáért a szerb/ horvát/bosnyák titkosügynök, ősi kultúrájuk felsőbbren­dű­ségét hirdetik, tiszta és tisztá­ta­lan eszközökkel. A cél mindhárom oldalon tiszta, igaz és magasztos, innentől kezdve nem tanácsos finnyás­­­nak lenni, a cél mindhá­rom esetben és mindhárom olda­lon szentesíti az eszközt. Az sem számít, hogy a három nép – genetikailag azonos, nyel­vében szintúgy. És az sem, hogy közelről mindhárman tényleg emberek, és egy lépés árán megbizonyosodhatnának efelől. Az aktuális nyelvi/politikai diskurzus el­vágja ennek a lépésnek a le­hetőségét.
A színpadon három kivé­teles színész, parádés jele­ne­tekkel, szédítő ritmusban so­dor mind­annyiunkat a végki­fejlet felé: a nemzeti alapú küz­de­lem multinacionális idio­tiz­musba torkollik, nem­zet­közi jóté­kony­kodással.
Egy témát százféleképpen mu­­tatnak meg, a jelenetek ta­picskolnak vérben, nemzeti szimbólumokban, késélen tán­­­coló komikumban, mindvégig harsányan és lendületesen, szóval, hozzák meg­szo- kott formájukat. És mégsem sok, a mozgás és szöveg végig támogatja egymást, az előadás dramaturgiája kivételes, úgy beszél sokat, hogy semmit nem érzünk túlbeszéltnek.


A kedd furcsa nap volt, egy mozgásszínházi előadást, a tempus fugit címűt, és egy misz­tériumjátékot, a Tótferit néztem meg.
Az őszi hangulatot hozó ko­reográfia és színtér nem adott számomra egyetlen intenzív pillanatot sem, való igaz, a lelkembe sem gyalogolt bele. Erre mondják ma­napság: fe­lejt­hető. Miközben a mozdulatok precizitását, per­sze, lát­tuk, azt is tudjuk, mennyi mun­ka van egy percnyi lát­vány mögött, valami mégis hiányzott.
A Tótferi megosztóbb elő­adás, az Úr és Szent Péter ze­nélő koldusként lépett színre, és ketten mindent vittek, sze­repük és alakításuk kevésbé volt zavarba ejtő, mint – pél­dául – a szegény asszonyé, aki, a befogadó személyisé­gé­től függően, irritáló vagy ép­pen szerethető volt. És ők ket­­ten hoztak is mindent, ágyat, dunyhát, párnát, házat, fazakat: életet. A rég meghalt férjet és az elmaradt gyerme­ket. Az emberi természetről, a szegénységről és annak érzé­kelhető okairól finom vázlatot/vélekedést kaptunk. Mi­közben a színpadi játék és szöveg álnaiv jellege olykor teljesen megakasztotta a befogadást, semmi nem volt természetes, és nem mindig érez­tük: mennyi volt mindebből eltervezett, és mennyi az esetleges. Nem sikerült egy olyan koherens világot megal­kotniuk, amelyben a transzcendens jól érzi magát.


A K-A-F-K-Á-ra félve men­tem be, az Átváltozás, amely­nek akadozó, tapo­ga­tódzó a szövege, amely olyan módon részletez, hogy semmit nem mond ki a lényegből, és egyáltalán, amely szövegként mű­ködik – miként for­dít­ható le mozdulatokra? Nem a névvel való visszaélés lesz csu­pán? Ez az előadás jelentette számomra a hét legszebb meg­lepetését. Megfoghatóvá teszi az első pillanatot, amikor va­lami megváltozik, nem tu­dod a lépést, a mindennapi ru­tint. Miért változik meg minden vagy valami? vagy mi válto­zunk meg? és a változás le­épülés, egy olyan állapot, amely kevesebb a korábbinál? Milyen, amikor elveszítjük a testünket? vagy kevesebbek leszünk?
A koreográfus-táncos-ren­de­ző­vel, Mehdi Farajpourral, egy zavarbaejtő, de szép, le­lassított hanyatlásban vettünk részt. Csupasz testével, ma­gányosan próbálgatta a moz­gást, riadalmat éreztünk min­- den porcikájában. A magun­kéban is. A technikát jó arány­érzékkel használta, olyan ke­veset és jól helyezett el az előadásban, hogy ütött. A ki­vetített, folyamatosan fogyat­kozó négyzeteken lépdelt, el­fogyott a levegőnk, amikor neki az útja.


Várakozás előzte meg a második Mladenovic-rendezést, a Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban c. elő­adá­sát.
Hat szimpatikus fiatal, olya­nok, akik fel szokták forgatni a világot, jobbá tenni, egy rövid időre, amíg bírja, amíg vissza nem vedlik vagy újabb, még erősebb torzulások nem jelennek meg.
Hát, ez az! Majakovszkij és futurista kartársai úgy általában világmegváltói hangulatban alkottak, ebben a köz­- érzetben éltek, és a világ jó­része valóban felvarrásokra szorult. Az embernek ki kellett tennie magát. De mit tehet egy mai fiatal, aki megszokta, hogy ma már jó, sokkal jobb, ma már nincsenek forradalmak! És a sze­replők Ma­jakovszkij nyomán elindulnak a hazaszeretet útján, elindulnak a hazába, amely szinte tökéletes. Aki nem így gon­dol­ja – félreolvassa a hét­köz­na­po­kat. Mondják. Vagy jár­j­­on utá­na.
És a hét­köz­napok kö­vet­kez­nek, né­hány jelene­tet/ötletet látunk, amelyek a jelenlegi Szerbia társa­dalmi problé­máival foglalkoznak. Ehhez rózsaszínű szemüveget kapunk, nehogy elszóljuk magunkat, amikor korrupciót, nélkülözést, túlórázást látunk a színpadon. Társadalmi szatírába vált az előadás, sod­ró­an, dinamikusan, olyan je­le- netekkel, amelyek sajnos minden közép-kelet-európai polgár számára közérthetőek.
Néhány jelenet túlbeszélt, a gügye kenyeres és pelenkás versikékkel/szövegekkel és ezekhez kapcsolódó játé­kok­kal jó lett volna korábban megállni, mondjuk, úgy, a­hogy egy író jótékonyan meg­vágja a szövegét. Ezzel együtt egy jó előadást látott, aki eljött, hat kivételes szí­nésszel, és úgy távozott, hogy komolyan elgondolkozott a saját felelősségén.
A rózsaszínű szemüvegeket pedig a kijáratnál kíméletlenül visszakérték.


A pénteki nap egy szépséges, érzelmes, lassú meséléssel kezdődött. A Near Gone (Two Destination Language) női sze­replője többször nekifutott egy fájdalmas, személyes tör­ténet elmesélésének, de szavanként jutott előre, közben, virággal, sok virággal megtámogatva eltáncolta a mondandóját, mindig ugyanazt és majdnem ugyanúgy, és egy icipicit tovább jutott.
A történet, és a szöveg, amely egy óra alatt hangzott el a színpadon, körülbelül ennyi volt és így hangzott: Szófi­á­ban, a városnak egy olyan ré­szén, ahol régen zöld volt min­den, de most építkezések zajlanak, a mesélő egész csa­ládja ott­hon volt. A kis húga az udva­ron játszott. Amikor szólí­tották, nem válaszolt, mozdulatlan volt. Hívták a mentőket, nem válaszoltak. Nagyon ké­sőn érkeztek meg a kórházba. Az orvosok nem segítettek, ci­garettáztak, be­szélgettek. Azt közölték, hogy nem tud­nak segíteni. A kis­lány öt napig kómában feküdt, utána felépült.
Az előadás a kórháznál akad meg, a legvégén derül ki, hogy nem egy gyász közepén vagyunk. Egy gyógyulást ünnepelnek a színpadon, és ve­lük mi, fejünkben összeáll a tapsözön alatt, amikor a tör­té­netet elmesélő színésznő kihívja a szőke, hosszú hajú, gyönyörű kishúgát, hogy nem egy fiktív történetet énekeltek-táncoltak-beszéltek el ne­künk.
Az előadás gyenge pontja az a pillanat volt, amikor a férfi sze­replő prózában elmondta mindazt, ami egy óra alatt kibomlott előttünk. Mindazt, amit nagy műgonddal, igazi örömet okozva felépítettek –fél perc alatt lesmirglizték. Innentől a balkáni zene és tánc már nem hatott. És érzésünk szerint ez a betét nem volt tudatos, nem kívánta feloldani egy pillanat alatt a feszültséget, lerombolni az ünnep­lést. Csak így esett.

A Macho Men hiánypótló előadás, Szerbiában, a háború utáni nemzedék körében mindenképpen, de itteni fiatal és idősebb férfiak számára is jól jöhet egy tabudöntögető elő­adás. Minden elvárásnak meg kell felelni? A harciasságnak, ápolatlanságnak, durvaságnak?
Az anyának valóban az a feladata, hogy már a kisfiú ke­zé­ből kitépje a babát, az illatos babaruhát? És a férfinak, hogy kocsmázás közben ontsa a szőkenős vicceket?
Értettük az előadás mozga­tó­rugóit, de sokkal több lehe­tő­ség volt a témában. Egy-egy jó ötlet a kibontakozás alatt ellaposodott, a szövegdara­bok­nak erősebbnek, egysze­rűen: jobbnak kellett volna lenniük. Őszinte, egyszerű val­lomás volt ez az egy óra húsz perc, és minden hiányos­ságával együtt: szerethető.
A végén eszünkbe jutott: milyen jó, hogy a mi férfiaink pincéjében, annak egy-egy titkos zugában nincsenek az apától, esetleg a nagyapától hátrahagyott fegyverek. Milyen jó, hogy a mieink – legalább nem partizánkodtak.


A szombat számomra olyan semmilyen volt. Két előadást, az olasz Előadás a narancsról címűt és a Coming Out. Homage to P. P. Pasolini-t láttam, mindkettő komoly ráhango­lódást, lazaságot kért a néző­től, a második világszemléleti beágyazottságot. Nekem egyik sem volt kéznél. A na­rancsos előadást megálmodtam, a narancslében-tejben für­dő szereplőivel, a hanyat­vágódó nézőkket, akik az elő­adás alakításában mozgo­lódtak.

A Pasolininál olyan empátiát követeltek, amelynek híján voltam, bár azt gondolom, az égvilágon mindenkivel empatikus vagyok, aki elesett vagy csak azt gondolja magá­ról. Itt nem éreztem okát. Egy homoszexuális férfi vívódását néztük végig, azt a folyamatot, amely a rejtőzködéstől el­ve­zet a homoszexualitás fel­vállalásáig.
Én egy előadásra ültem be, és mint mindig, csak annyit vártam, hogy működjön, hasson. De ne legyen agresszív, ne lépje át a hatáskörét. Hogy mit és mennyit kell megmutatni – ízlés dolga. Abban egyetérthetünk, hogy kár Pasolini személyiségének egyet­len szegmensét kiragadni az egészből, az sem biztos, hogy tisztességes. Lehetne a filmrendező neve nélkül is be­szél­ni a témáról, ha kizárólagosan ennyi érdekel belőle. Szép vi­zuális elemeket láttunk, oly­kor jó ötleteket, de mindez nem állt össze előadássá. Állásfoglalás maradt.

Nehezen beszélek a vasárnapi Nehéz-ről. Olyan témát dolgoz fel, amelytől elszorul a torkunk. Mindannyian össze­rezzentünk már földön fekvő emberek láttán, és életünkben legalább egyszer gondoltunk arra, hogy talán megfoghatatlan a lecsúszás első pillanata. Talán velünk is megeshet.
Színészek, akiket szeretünk, ismerünk, egy kortárs szerző, Háy János, akit én költőként is nagyon szeretek, kiemel­kedő színészi játék – kellhet ennél több? el lehet ezt ron­tani?
És én mégis hiányérzettel jöttem ki.
A darab többszereplősen in­dul, jó beszélgetésekkel, egy­szerű díszlettel, mindenki a helyén van. Azazhogy, senki nincs a helyén, a néző egy borász doktor lecsúszását nézi végig, akinek két gyermeke és felesége van, állása az egyetemen, egy jó barátja, egy régi barátja és egy kedves kocs­mája. Ahol késő estig, az utol­só busz indulásáig az életről beszélgetnek, ezért lemaradnak róla. Az élet mindig ugyanolyan. Unalmas. Vagy mindig más. Félelmetes.
Miután elveszíti állását és feleségét, hazamegy szülőfalujába, az édesanyjához.
És itt megtörik az előadás. Egy monológgá válik, a doktorátussal rendelkező borász perlekedik az élettel, az anyával, önmagával. Önsorsrontását nézzük végig. A második szereplő, az anya, az utolsó jelenetig néma marad a színté­ren. A főszereplő egyre lej­jebb zuhan, a jelenetek leg­alább fele a földön játszódik, a mondatok kényszeresen ismétlődnek.
A darab kibillen műfaji egyen­súlyából, két részre szakad, egy párbeszédekre épülő fél óra után következik egy aránytalanul hosszú, elnyújtott vívódás.
Mondjuk el, hogy Mucsi Zoltán lenyűgöző volt, mintegy 50 percet egyedül vitt a hátán. Egyébként minden sze­replőt nagyon szerettem, mégis, kiemelném Kelemen Lászlót és Lázár Katit. Csak­hogy a jó színészi teljesítmény kevés egy jó elő­adáshoz.


Tavaly a TESZT végén ezt írtam a határidőnaplómba: három. Idén is: három. En­nyi előadás hatott olyan in­ten­zí­ven, hogy úgy érzem, ér­de­mes évről évre végignézni még tizenakárhány előadást. Ha belegondolok, ez nem rossz arány. Szövegélmény terén sem sokkal jobb a mérleg, pedig, egy szöveg ol­va­sása előtt valamelyest tá­jé­kozódom.
És ha még abba is belegondolok, hogy egy mindösszesen tizenötezres magyar közösség él Temesváron, úgy érzem, ajándék, hogy magyar színházba járhatok, és évről évre várhatom a magyar színház által szervezett, mindig ha­tárokon billegő, kíváncsis­kodó fesztivál programját.



TÁMOGATÓK

MÉDIAPARTNEREK

SZERVEZŐ



300077 Temesvár, Románia
Alba Iulia utca 2. szám
Tel.: 0256 434 814
Fax: 0256 494 029

www.tm-t.ro
www.teszt.ro

E-mail: tesztfestival2019@gmail.com