Sajtó 

Tesztrepülés

Beretvás Gábor, art7.hu 

 

A X., jubileumi TESZT a magyar szervezésű színházi fesztiválok között a legminőségibb és legsokarcúbb rendezvénynek számított. Egy igazán európai színvonalú színházi összejövetel volt, mely nemcsak a kőszínház keretei között működött, hanem az egész város integrálására is törekedett a különböző külső és belső terekben felbukkanó performance-aival. Temesvár a múlt évi esemény során kivirult: a város magyar színházának kezdeményezése egy kultúrában gazdag világváros arculatát rajzolta a meglévőre.
 

Gondolom, ez az évente, május végén megrendezésre kerülő Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó is hozzájárult ahhoz, hogy az Európa kulturális fővárosa címet Temesvár 2021-re elnyerje – a „kulturális főváros” feliratú reklámpólókban szaladgáló önkéntesek az idei TESZT-en már fel is bukkantak, hirdetvén a győzelmet is egyben.
 

Azonban a tavalyi TESZT-hez képest idén nem folytatódik minden ugyanúgy. Gálovits Zoltán, az eddigi kurátor leköszönt. Nyilván ennek lehettek emberi, szakmai, illetve anyagi okai is. Nincs lehetőségünk ezen a fórumon e változás hátterét feltárni, de persze a helyzet elhallgatása sem volna különösebben elegáns. Hiszen az ilyesfajta fordulatok nagymértékben befolyásolják az idei és az elkövetkezendő találkozók körülményeit is. Nem lehet csak úgy szakmázni, hiszen „minden politika”. („Minden politika, fiam” – hangzik el Bacsó Péter A tanú című filmjében. A magyar néplélek eme kiskátéja bármikor és bárhol felüthető, ahol csak honfiakba botlik az ember, tehát Temesváron is.)
 

Meglehet az is, hogy valóban túl merész volt az itt élő magyarságnak egy akkora nyitás, amekkorát a tavalyi fesztivál felmutatott. Mint ahogy az is meglehet, hogy nemcsak a közönség, hanem maguk a színházi alkalmazottak is szerettek volna már elmozdulást, ők épp a „saját szervezés” felé, amit idén láttunk. Ahogy az is meglehet, hogy a színház igazgatója, Balázs Attila talán úgy látta, hogy csak így mentheti meg a színháza státusát és egyben ezt a fesztivált, ha Gálovitsot és kívülről szerződtetett csapatát távozni hagyja. Mindenesetre az idei TESZT-en kevesebb volt a produkció, helyszínei nem voltak annyira szerteágazóak. Meghívott előadásai megbírták a kőszínházi kereteket, a performális jellegű események kissé visszaszorultak.
 

Gálovits leköszönése és szellemiségének nem teljes körű megtartása különben mintha egyes szakmabeliek távolmaradását is maga után vonta volna. Szokott ilyen lenni. Az efféle helyzetekben amúgy is ildomos kissé kivárni. Legalábbis amíg elmúlik a gyász. Nem megy az csak úgy, hogy meghalt a király, éljen a király.
 

A korábbi TESZT-eken a szakmai beszélgetéseket vezető Upor László példának okáért idén már nem vállalta egyébként fárasztó hivatalát. Helyette Balázs Attila nem hezitáló erdélyi szakmabelieket kért fel, hanem Budapestről hívott moderátorokat. Méghozzá a Revizor kritikai portál három kritikusát. Csáki Juditot és fiatal szerkesztőtársát, Puskás Pannit; Csákit pedig néhány nap múlva a szintén tapasztalt Proics Lilla váltotta: vélhetően szándékosan alakították így a moderátori csapatokat, egymást támogatandó.
 

Az igazgató a nyitóbeszédében kiemelte azt is, hogy a program összeállításakor régi, eddig nem teljesített adósságokat is figyelembe vett, így lett a XI. TESZT egy családias és ugyanakkor egykori kezdeti önmagára emlékeztető színházi találkozó. Lássuk, milyen is volt valójában.

 

Az első nap stílusosan a Szabadság tér Decebal dák király és hadvezér szobra mögötti részén, a katonai tisztikör épülete előtt, a NO/Nato című délutáni kétszemélyessel kezdődött. A Costa Ricából érkezett Marko Fonseca és Raúl Martínez mozgásszínházi produkciója a militarizmus ellen emelte fel a hangját. Ezt a szó legszorosabb értelmében is, hiszen az előadás, a táncszínházi produkciók esetében némileg szokatlan módon, nem nélkülözte a verbalitást sem. Katonai vezényszavak, utasítások és füttyök is kísérték az egyébiránt nagyon is élő mimikával dolgozó művészek játékát, amely egy komoly fizikai erőpróba is volt egyben. Meglepő módon, a sok mozgással járó utalásos történet, ill. a „gyakorlatozás” közben a két fiatalember kondíciója megengedte azt is, hogy érthetően, azaz nem lihegve szólaljanak meg. Játékterük egy fehér szigetelőszalagokkal behatárolt, fekete, téglalap alapú tér volt. Kellékeik pedig két darab piros műanyag vödör. Ám komolyabban vett mondanivalójukat, a férfiasság stációit vagy a két férfi egymáshoz való viszonyulásait csak az avatottabb szemek bírták meglátni a produkcióban. Ám az, hogy ez volt az első szabadtéri játék, valamint a két fiatalemberből áradó egészséges kisugárzás, humor és sárm elég is volt ahhoz, hogy megkezdődjék a fesztivál, és a táncosok a közel több mint negyven perc alatt elnyerjék a közönség rokonszenvét.
 

Így volt ezzel a holland Bram Graafland is, aki a Szent György téren A konyha hisztis hercege című produkcióval örvendeztette meg a temesváriakat és a szakmát. A süllyesztett téren felállított minikonyha díszlete már önmagában vicces hatást keltett. Az egybeépített alkotmány – tűzhely, tároló, mosogató, hűtő – egyben zeneszerszámként is Graafland játékszere volt. Ezen dobolt és csilingelt parádézás közben. A konyha hisztis hercege egy palacsinta elkészítése közben nevettette meg a közönséget, kiváltképpen a téren egybegyűlt gyerekeket. Az egyszerű konyhashow így egyben zenei produkciót is és némi zsonglőrmutatványt is eredményezett, némi ordítozással és persze hebehurgyasággal és gusztustalankodással fűszerezve. A játékos mintegy Frakk-orgonai háttérrel dobolt a tűzhelyen és az edényeken, amihez egyedi fejmozgást és grimaszokat társított, és közben még kotyvasztott is valamit. Az Ace Venturára emlékeztető hajviseletű és mimikájú Graafland egy kezdeti DJ Kat Show és némi finomított verziójú Jackass televíziós különszámot kevercselt be a szabadtéri előadásba. Karizmájával egyből maga mellé állította a közönséget, sőt, be is vont először egy kisgyereket, aztán egy fiatal nőt a showjába. Szállóigeként maradt meg az emberekben a szó, melyhez tréfás intonációt is társított. Unt. Ez a román szó azt jelenti: vaj. Persze nyilván csak egy ideig vicces, és főleg a gyerekek számára, ha egy showman ezt ismételgeti unos-untalan, hogy vaj. De Graafland pont ráérzett a jó adagolásra, és bejött neki. Szórakoztatni akart, és ez sikerült is.


Ez a két parádé igazándiból csak a bemelegítés volt a nyitóest főprodukciójához, a temesvári színház Rabenthaljához. A helyszínként egy rothadthal-szagú hálószoba-éttermet idéző, abszurd előadást Radu Afrim rendezte, aki viszonylag gyakran dolgozik mind a temesvári, mind a vásárhelyi színházzal. Általában sok szereplőt igénylő előadásokkal operál, a temesvári társulattal nagy sikert aratott A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve például megkövetelte majd az egész színészi állomány bevonását. Ez nyilván eredményez némi mozgalmasságot. Én szeretem. Ám, ezzel a szokásával, úgy fest, felhagyott az új darab választása során, azaz a Rabenthal nem igényelt komolyabb apparátust. A bábok párbeszédével kezdődő szürreális vízió egy halszakács, egy módos vőlegény és egy elcsábítható menyasszony sikamlós története. Benne van a levegőben a bűzös erkölcstelenség és a mocskos szexualitás. Tehát az indulással nincs baj, de mégis, mintha kicsúszna a kezünkből ez az előadás. Annak ellenére, hogy már fél éve bemutatták, még kezdeti stációban látszik lenni a produkció. Azaz ugyanazt éreztem, mint a hasonlóképpen verdeső, nemrég látott vásárhelyi Afrim-rendezés, a Részegek kapcsán: nincs még összeérve. Tempója összevissza ugrál. Bár meglehet, hogy erre a szerepre meredek választás, de nem a főszereplő Tokai Andreában van a hiba forrása. Ő nyilván most is hozná a tőle telhető maximumot. Ebben a környezetben még az alkata is jól működik. Csata Zsolt Rabenthalja is ismerősen keveri a Danny de Vito-szerű pingvint a Batmanből Johnny Depp Ollókezű Edwardjával. Tudatalattink már csak a figura kinézete és mozgása miatt is előhozza ezeket a képzettársításokat. Így hamar ismerős világban találjuk magunkat. Az elnagyoltan mimóza és egyben brutális halszakács szerepében Bandi András Zsoltot látjuk, az ő színészi eszköztárából sem hiányoznak azok az elemek, amik a szerep megformálását számára előnyössé tennék, és a helyzetekhez hangolnák. A tér és a történet ellenpontozó glamúrját Molnár Bence és Lukács Szilárd háttérjelenetei oldanák, de talán ennek igazi működéséhez elbírt volna az előadás két jobban eltérő figurát. Nem mintha nem hoznák külön-külön a karaktert. De a poénok mégis elsikkadnak amiatt, hogy a mozdulatok ugyanazok, de nincs meg a humor forrásául szolgáló hatás-ellenhatás. Itt a Stan és Pant idéző testi inverzitásra gondolok. A miliő megtöréséhez szükséges egy olyan kislányos szereplő, akit Borbély B. Emília játszik lebilincselően. Kell, hogy néha már csak pusztán életigenlő megjelenésével oldja ezt az Addams Familyre emlékeztető, élet és halál közt hidegen gőzölgő atmoszférát. (Nem véletlen, hogy filmes utalásokkal operálok, hiszen az Afrimra jellemző vizualitás nagyrészt a televíziós kultúrkörből táplálkozik.) Mégis azt kell mondanom, Afrim nem adta meg színészeinek a megfelelő impulzusokat. Titkon remélem, hogy visszatér, és az előadás érdekében átgondolja még, hogyan működne jobban most is az a bizonyos őt jellemző ráhatás és ránk hatás. Mert így még, hogy is mondják? Se nem hús, se nem hal ez az alkotás. Ebben a kifilézett formájában hiányzik belőle a feeling, az afrimizálás.
 

A szervezés rovására írom, hogy egy nem rövid Afrim-alkotás után, még ha annak halmazállapota okozott is némi nézői habozást, beraktak még egy háromórás, videót, hangzást és bábot kombináló előadást. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy aközben meg volt engedve a stúdiótérből történő ki-bemászkálás. De ez akkor is emberpróbáló vállalkozás, még ha ily módon rímel is arra, amit az Anima című produkció ismertetni akart. Azaz az ember és a gép viszonyát. Az analóg és a digitális világ küszöbén egyensúlyozó alkotás egyszerre idézte meg a klasszikus Csillagok háborúját és a Kraftwerk némely korai albumát. A berlini előadók igazán megérdemelték volna, hogy jobb koncentrációs körülmények között fogadjam be a munkájukat. Nem bánnám, ha újra megnézhetném: mondjuk meghívhatná őket még az idén valamelyik erre alkalmas pesti játszóhely, mondjuk a Trafó, vagy felfigyelhetne rájuk a debreceni Modemben megrendezett, hasonló műfaji keveredéseket is befogadó BanZaj.
 

Azt, hogy „minden politika”, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a diplomácia és/vagy bürokráciai bonyodalom áldozataként nem kapott vízumot a fesztiválra meghívott koszovói Qendra Multimedia nevű társaság. A román állam ugyanis nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Így, az előadás négy színésszel és néhány disznóval és néhány tehénnel és néhány lóval és egy miniszterelnökkel és egy Milka tehénnel és néhány helyi és nemzetközi ellenőrző szervvel elmaradt. Ígéretes címe volt mindenesetre.


Így a második nap kezdő előadása a Bitef Színház, a Czk Tivat, a Maszk és a Think Tank Studio közös előadása, a Jami körzet volt. Az előadást az egyik nem színházi épületben levő helyszínen, a katonai tisztikör épületében mutatták be. Ennek az épületbelsőnek mellesleg mintha cirkusz-, istálló- vagy lovardaszaga lenne. De hogy miért? Azt nem lehet tudni. Van, amikor ez passzol az előadásokhoz, van, amikor pedig határozottan zavaró. Most, mivel majomnak öltözött színészek kértek pacsit már a bejáratnál, úgy sejtettem, hogy ez rendben lesz. Nem így lett. A Jami körzet ugyanis nem cirkusz vagy állatkert, hanem egy olyan vidámpark, ahol nincsenek nyelvek. Csak uniformizált makogással szabad kommunikálniuk az itt dolgozóknak. Az előadás a délszláv háború utáni állapotot igyekszik fikcionalizált formában modellezni.

 

Kokan Mladenović rendezése történelmi látlelet, mely a Balkán-térség nemzetállamainak XIX. századi megalakulásából próbálja a későbbi háborús korszakokat levezetni. De főleg a Jugoszlávia felbomlását követő események tükrében vizsgálja a testvérnépek elállatiasodását és egymás kiirtására való törekvését. Ezen túl kapitalizmuskritika és fasizmuskritika egy olyan környezetben, ahol vallási és etnikai kérdések fel sem merültek a Tito-féle háború előtti jó pár évtizedben. Az előadás különlegessége, hogy három vad és szexi színésznő viszi előre az eseményeket, akik külön-külön a szerb, a horvát, illetve a bosnyák közösségből érkeztek. A háborúellenes kiállás átfogalmazódik a mesterségesen felépített béke körzetében. A Jami körzet ugyanis a délszláv ősember lelőhelye. Bár sok ma az ország, de közös a nyelv. Közös a szabályrendszer. Mi több, a körzet még látogatható is. Talán nem véletlen, hogy ez egy férfiak nélküli világ – bár tény, hogy a szórakoztatóiparban dolgozó majmok, azaz animátorok közt van, amelyiknek hím identitást írt elő a rendszer, nőként tehát hím gorillát kell játszania. A lényeg a vezeklés, egymás megértése és a világ felé mutatott békepártiság. Persze az előadás során végigutazhatjuk a nacionalizmus minden abszurd fázisát. Nevethetünk és szoronghatunk egyszerre. Ne feledjük: ezek az események, illetve azok stilizációmentes őrületei innen nem is olyan messze, azaz a mondhatni régiós látótávolságban történtek meg, méghozzá a közelmúltban.


A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Gerincbántalmak című produkciója szintén megörvendeztetett. Nyilván a Gerincbántalmak is társadalom-, illetve kapitalizmuskritika. A cím egyrészt utalhat az irodai ülőmunkával járó típusbetegségre, másrészről a gerinces, illetve gerinctelen magatartásformákra. Hogyan vagyunk betagozódva egy nagyvállalatnál? Mit teszünk meg azért az állásért, ami egyébiránt felőröl minket? A Gerincbántalmakban öt öltönyös, illetve kosztümös irodai alkalmazottal találkozunk, talán középvezetőkkel, akiket Pálfi Ervi, Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika, G. Erdélyi Hermina és Ralbovszki Csaba alakítanak kellő humorral és elszántsággal. A láthatatlan főnök ajtón túli jelenléte csak a szereplők félelmein, egymással való versengésükön keresztül érezhető. De nagyon is érezhető. Az ajtón túli hatalom előtt meghajolni kész alanyok olykor falkákba rendeződött vadállatok, majd néha egy kiválik közülük, s mint vezér lép a színre, hogy gyors bukás után egy másik érezhesse magát nyeregben. Gyönyörűen és viccesen átélt és megfogalmazott kritikát kapunk a németesen precíz európai rendszerről, egy olyan balkáni világban, ahol még a színházba járók sem tudnak szépen sorba rendeződni a nézőtéri ajtó előtt és európai körülmények között a helyükre fáradni. Két rendszer, két kultúrkör van a fal két oldalán, és az ajtó csak befelé nyílik.Gerincbántalmak         Fotó: Kovács Attila


A Füge Produkció mostanság a Trafóban játssza az évtizedek óta népszerű misztériumjátékot, Kárpáti Péter Tótferijét. Én a délutáni előadást láttam, ami, mint tudjuk, általában energiatakarékkal szokott pislákolni, és valóban nem hozta a várt iramot, így nem éreztem magaménak az előadást. Stefanovics Angéla persze itt is jó volt, és az is, ahogy a szerző, aki egyben most a rendező is volt, a háttérből irányította az előadást. Meg kell mondanom, hogy már láttam pár Tótferi-feldolgozást, de azon kívül, hogy érdekes egy ilyen, Stefanovics játékát hozó feldolgozás, nem tudok nagyon mit mondani róla, azon kívül, hogy tetszett benne Fekete Ádám.
 

Kokan Mladenović két előadással is képviseltette magát a fesztiválon. Az előzőleg már taglalt Jami körzettel és a Vlagyimir Majakovszkij azonos című költeménye nyomán készült Felhő a nadrágban című előadással. Ez utóbbit a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tolmácsolta számunkra. A Felhő a nadrágban egy forradalmi kiáltványt fogalmaz meg, illetve annak tíz pontja szerint próbálja megtalálni arra a kérdést, hogy a mai világban van-e foganatja a forradalmi eszmeiségnek vagy már a világmegváltó gondolatok kora tényleg lejárt. Mindent kipróbált-e az emberiség és önismétléseiben már teljesen kifáradni látszik? Újított formában szükség van-e a régi hagyományokra? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a rendező fiatalos és gyors söprésű produkciójával. Ne feledjük, ez a szabadkai színház Urbán András nevével kapcsolódik össze. Az ő gyámkodása alatt futott a tavaly bemutatásra került polgárpukkasztó Magyar című előadás, amely a temesvári és a szabadkai társulat közös produkciójaként készült. Ennek stílusára igyekezett utalásszerűen némileg rátromfolni Mladenović.

 

Mint ahogy erre a szálra mondhatott el az előadáson belül egy önreflexív monológot Béres Márta is, aki a tavalyi TESZT-en one girl showjával szórakoztatta hasonló módon a közönséget. Az előadás mellesleg igaz hírekből és valóban megtörtént események láncolatából áll, melyek által megmutatja, hogy egy velejéig korrupt és totalitarizmusra törekvő államvezetés milyen abszurd helyzeteket is idéz elő. Esterházy Péter, mikor megkérdezték tőle, hogy miért nem reflektál a közéleti történésekre jobban, körülbelül azt felelte, hogy az élet által produkált sztorik már önmagukban annyira jók, hogy nagyon nehéz lenne belőlük jobbat írni. Úgy látszik, hogy itt is ez a belátás érvényesül. Az utánzásnál abszurdabb a valóság.
 

Látásunk néha elhomályosul. Van, hogy vakok vagyunk egy történet elfogadására. Ezzel találkozunk a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, azaz a temesváriak Táncos a sötétben című produkciójában is. Ahogy a színészből rendezővé avanzsált Kocsárdi Levente is jelezte a szakmai beszélgetésen, a film megtekintése mérvadó esemény volt számára. Lars von Trier 2000-ben készült mozija elhozta többek között a rendezői és a legjobb női alakításért járó Arany Pálmát. A főszerepet alakító Björk mellesleg maga jegyzi a film zenéjét is. Mivel musicalről van szó, ez fajsúlyos része a munkának: azaz, a színpadi megvalósítás során Kocsárdi Leventének új és hangulatában mégis hasonló zenét kellett íratnia, már csak a jogvédettség miatt is. Az erre felkért Vlaicu Golcea, úgy érzem, többé-kevésbé eleget is tett ennek a nem könnyű feladatnak. Magyari Etelka játéka pedig nem egy Björk-utánzat.


Alapvetően a narratíva viszonylag hűen követi a film történetének fonalát. Sőt, még egy meglepő technikai fordulatot is becsempész a végére a szervező, mi több, új szereplőkkel is próbálja kitölteni a film és színház közötti különbségen alapuló hiányt. A Táncos a sötétben nem feltétlenül a színház csapatának legjobb produkciója, de gyanús, hogy sokan kíváncsiak lesznek rá, és ha a filmet is látták, nem fognak csalódni. Ugyanis a film olyan elementáris erővel sokkolja a mindenkori befogadót, hogy az esetleges színpadi hiányosságokat kipótolja a néző a filmhez kötődő vizuális és érzelmi tartalékával. Ehhez próbál némi segítséget nyújtani mellesleg az a megoldás, hogy előadás közben Mátyás Zsolt Imre mint egyfajta dokumentátor, operatőrként járja körbe a jeleneteket, és a fehér vászonra kilőtt közeli képek egy új és másik perspektívát, megértési többletet biztosítanak a nézőnek. Mondhatni az eseményektől egyszerre tartja a távolságot, és egyszerre követi azokat mimikális közelségből is a néző. A fókusz többféle állítgatása során így érvényesül a többféle nézőpont, ha tetszik, együtt vakoskodunk a főhőssel, és gondolatilag együtt látunk vele tisztán. Egyszerre látjuk a távoli mozgást és a közeli arcjátéki reakciókat. Sőt, morális együttlátásunk is egyszer az egyik álláspont mellé szegődik, másszor pedig egy másik szereplő látásmódját vesszük magunkra.Táncos a sötétben



TÁMOGATÓK

MÉDIAPARTNEREK

SZERVEZŐ



300077 Temesvár, Románia
Alba Iulia utca 2. szám
Tel.: 0256 434 814
Fax: 0256 494 029

www.tm-t.ro
www.teszt.ro

E-mail: tesztfestival2019@gmail.com